„Úgy várom az olimpiát!”: hangoztatom már régóta, hiszen örök élmény, ahogy négyévente (egyszer öt) a családommal kijegyzeteljük a számunkra izgalmas sportversenyek időpontját, hogy akkorra mindenki elkészüljön a hétköznapok teendőivel, hogy együtt szurkolhassunk a magyaroknak. Abba a kérdésbe, hogy mi a magyar?, bele sem kezdek…
Amikor Pekingben (2008) és Rióban (2016) voltak az olimpiai játékok, képesek voltunk ébresztőt húzni, még az időeltolódás sem jelentett akadályt. Olyankor nem volt családi veszekedés, minden pillanat kitüntetetté vált. Meghatódva tudtunk örülni annak, ha a sportolók arcán láttuk a boldogságot, a felszabadultságot, az örömöt. Soha nem az aranynak drukkoltunk, hanem annak, hogy a versenyzők elégedetten másszanak ki a medencéből, boldogan hagyják el az atlétika pálya rekortánját, vagy adott esetben felemelt fővel lépjenek le a tatamiról.
Ilyenkor sokan értetlenül állnak a dolog előtt: mi közünk a sportolók sikeréhez? Miért gondoljuk, hogy az olimpikonok sikere egyben a miénk is? Miért akarjuk birtokolni más teljesítményét? És bevallom, mélyen elgondolkodtatott a kérdés. Azt hiszem, a kérdező fejében lehet a baj. Elavult gondolat, hogy más örömének örülni önzőség. Vagy fogadjuk el, hogy önzőség! De még mindig jobb, mint más bánatának örülni. Szóval miért ne tehetnénk közösségi élménnyé a versenyeket, legyen szó bármilyen megmérettetésről, ne csak az olimpiáról.
Tovább gördítve a gondolatmenetet, magam sem kedvelem azokat a típusú megjegyzéseket az élsportolók kapcsán, hogy ha – tegyük fel – a vívó csapat győzött, akkor így hangzik: „Nyertünk”, ha pedig a csapat kikapott, akkor hirtelen óriási távolságot téve a szurkoló és a csapat között azt mondja: „Kikaptak”. Csakugyan felbosszant, amikor a kommentátorok olyan felvezetőkkel mutatják be a sportolókat, hogy: „Olimpiai ezüstérmes, egyelőre…”. És bár úgy vélem, egy sportolónak helyén van az esze, és nem fog egy ilyen, vagy ehhez hasonló megjegyzés nyomást helyezni rá, mégsem ildomos.
Szóval a szurkolás jó dolog, remek közösségi élmény, de soha nem ér a sportolók ellen nyilatkozni, ha éppen nem úgy sikerült a versenyük, ahogy azt tervezték. Otthon, a kanapé kellemes biztonságában úgy vélem, csak támogatni szabad őket, ha messziről is, lélekben, akkor is.
Hajrá magyarok!
