Nem szűkíteném le a kérdést csupán a magyar versenyzőkre, nézve a sportolókat egy-egy asszóban, futamban, meccsen, észrevettem, hogy amikor a kanapén könnyes szemmel ülök a tévé elé meredve, akkor valami olyan villámcsapás megy át rajtam, mint ami sosem.
Gondolkodtam, miért zokogok mások öröme miatt. És rájöttem.
Unalmas és elcsépelt sztereotípia, hogy mókuskerékben élünk, de minden olvasó gondolja végig, hogy mennyire él abban, vagy éppen, hogy mennyire nem él abban. Pörgünk a hétköznapi dolgainkon, igyekszünk mindenhol megfelelni, és nem látjuk az alagút végét, miközben folyton azt várjuk. Nincs megérkezés, soha nem lesz minden tiszta. Nem lesz kevesebb teendő, és a feladatok mindig csak tornyosulni fognak. Éppen ezért, és ezt elfogadva, megtanulhatnánk azt, amit a sportolók rendszeresen tesznek: ünnepelnek.
Nem kell olimpiát nyernünk, ki se kell jutnunk, csupán körbe nézni egy hosszú nap után, egymásra mosolyogni, koccintani, és szertartásosan örülni annak, hogy élünk, hogy igyekszünk, hogy nem érjük be kevéssel.
Több rituálé segítene a lelkiállapotunkon, egy-egy felszabadító pillanat igazán elférhet a napunkban még akkor is, ha nem nyertünk olimpiát, és vélhetően nem is fogunk.
