A kislányommal voltam, akkor folyton ilyen dolgokon jár az eszem, mert ő még felfigyel azokra a dolgokra, amik minket már egyáltalán nem hatnak meg. És ilyenkor nekem is figyelnem kell, mert öt éves, mindenre rámutat, mindenről kérdez, ilyenkor nem lehet lesütni a szemed. Talán ezért (is) jó szülőnek lenni, mert az valahol egy második gyerekkor, mégha komolyabb is olykor.
Szóval a Kiskuti Csárdában vacsoráztunk éppen, teljesen ad hoc módon, mert annyira meglepett pár héttel ezelőtt egy pénteki napon, hogy a városban a hőség ellenére igenis zubog az élet, hogy egészen az egyetemvárosból futottam a kisbicikli mellett a csárdáig. Pont előtte panaszkodtam valamikor, hogy Veszprémből el kell menni, hogy visszavágyhasson az ember, mert aki hosszú ideig itt él, azt szép lassan elkezdi rágni a szürke unalom, és olyan ember lesz belőle, akik minden ferdén parkoló kocsit és kiszáradt fűcsomót kifotóznak a “zinternetre”, hogy picit megnyugodjon.
De mint említettem, panaszkodás közben egy másik felnőttel beszélgettem, itt meg gyerekkel voltam, az egész világ ilyenkor teljesen más perspektvát kap. Eleve ki az, aki csak úgy odaül beszélgetni manapság egy idegen mellé, nagyon fura. Na a gyerek az odaül, megszólít és csacsog, te meg vagy elrángatod és megágyazol a jövő pszichológusainak, vagy értőn hallgatva odaülsz te is.
Mikor odaértünk a Kiskutiba, meglepett, hogy tele van emberekkel, volt színpad és zene, meg bogrács babgulyás is, sőt tárlatvezetés az épületen belül. Egy egész kis kultúrház és közösségi színtér, kicsit le is taglózott, hozzászoktam a semmihez, itt meg volt minden. De a minden az úgy, hogy kúszó babától az idős emberig, a nagy családtól az egyedül borozgató emberekig itt tényleg megfordult mindenki. Asztalt is bentről kaptunk, kihoztak egy teljesen megterített asztalt, nem lehet mondani, hogy nem figyelnek az emberre, mert az ugye van még hely? kérdésre, azonnal lett.
Nekünk, mert Lajos bácsi és Ilonka néni padra ült a fák közé, de nagyon nehezen mozogtak már, az évek ráültek a csontjaikra, mellettünk viszont volt két üres szék az asztalnál, csak én meg a kislányom, éppen a desszertnél tartottunk. Úgyhogy Lajos bácsi megkérdezte, hogy szabad-e, én meg pedáns szülőként rávágtam, hogy persze, a kislányom is nagyon örült, nagypapa-lázban ég, mert neki sajnos már nem jutott. Amúgy nem vagyok ilyen, újságíró vagyok, érdekel a történet az ember mögött, de általában nem érdekel a történet mögötti ember. Nem rosszból, csak ezért ülök a laptop mögött, mert egyedül, a saját fejemmel érzem jól magam leginkább. A buszon is inkább állok, ha csak valaki mellett van hely. Talán a világ legintrovertáltabb extrovertált embere vagyok, ha lehet ilyet.
Mondom, a gyerek az más. Így odaültek ők, olyan emberek, akik mellett nap-nap után elsétálunk. Mert semmi különös. Lajos bácsi egyből bizalmaskodva fordult felém, Ilonka néni nagyon le sem akart ülni, látszott, hogy ő az, aki mindig is próbálta tompítani férje természetét, de aztán végül mindig kénytelen feladni, és leülni, pont úgy, mint velünk. Nyolcvan évesek múltak, nem is számolják hány éve házasok. Látszik rajtuk az együtt töltött évek, mikor már belenyugszol a másikba, minden fordulatot ismersz, már nem izgat fel a következő mozdult, de nem is zavar. Beletörődsz a másikba, ez ilyen, ez már nem változik, a kötelék meg örök.
Ilonka néni így is zizeg, talán pont Lajos bácsi az, akiben ennyi év után is még olyan sok az élet, hogy nehéz követni és lehet, hogy ez a másik félnek fárasztó, nekem nagyon felkelti a kíváncsiságom. Mert Ilonka mindenre annyit mond, forgatja a szemét, hogy “Lajos…”, Lajos meg kacsingatva nevetgél ilyenkor rám. A “Mit iszol Ilona?” kérdésre az a válasz, hogy neki mindegy, rendeljen a Lajos, amit akar. “Ha azt rendelek amit akarok, akkor üveg pezsgőt rendelek”. És megint nevet, én meg elképzelem, hogy negyven éve ugyanígy nevetett a lányokra, Ilonka néni meg mellette forgatta a szemét és csak mondogatta, hogy “Lajos..”.
Weisz Sámuel fotólapja, az 1930-as évek elején, a Kiskuti teraszán mulatozó társaságról. Forrás: Veszprém régi képeken - Facebook csoport
Nagyon szépen öltöztek fel, a Lajos díszzsebkendővel együtt, és, ahogy körülnéztem az idősebbek mindannyian. A papám is ilyen volt, mindig fehér ingben ült az asztalhoz, mert van egy generáció, aki még mindennek megadta a tiszteletet, az egyszerű hétköznapi cselekedetnek is. Utánuk már elfogyott ez, és tisztelet a kivételnek, de mi a valóságban nem is akarunk tisztes és jó embernek tűnni, azt az online térnek tesszük félre. Oda öltözünk ki, ott nevetünk, ott vannak barátaink. És nem ülünk már le beszélgetni senkivel, mert azt nem látja senki, ott nem tudjuk mérni, hogy milyen fontos emberek is vagyunk, mégha ott is, csak látszatra is.
Lajos bácsi elmeséli nekem, amíg Ilonka néni inkább jobbra-balra nézeget és sóhajtozik, hogy amúgy nyugdíjasok, drága is nekik minden, nem is nagyon járnak el otthonról. Nem sokára nyolc óra, ilyenkor fekszenek le aludni, mert már öregek. De nem tűnik öregnek, a szeme nem, az csillog, és tudom, hogy azért mert társaságban van, csupa ember körülötte és valaki figyel, évtizedek után is arra, amit mond. Akkor jöttem rá, hogy már nem figyelünk. Legalábbis értő, empatikus figyelemmel. Pedig nekem még a munkám is ez valahol, akkor mi van a többiekkel? Nem csoda, hogy előbb-utóbb mindenki becsavarodik.
Ez olyan, hogy nem ítélkezel, nem vádolsz, nem adsz életvezetési tanácsokat, nem pörgeted bele a saját tapasztalataidat, csak meghallgatod a másikat. Ilonka néni már nem hallgat, mert már hallott mindent, a többi ember meg lesütött szemmel jár.
Azért jött most a Kiskutiba, mert régen, mikor még mostanihoz hasonló pompájában állt, akkor sokan jártak ide, a polgári élet sava-borsának találkozó helye volt. Megvittták a város történéseit, beszélgettek, eszmét cseréltek. Lajos bácsi most visszaugorhatott negyven évet, újra fehérre meszelten áll a Kiskuti, kultúra van a falak között, és emberek, idegen emberek is jól eltársalognak egymással. Most mi vagyunk az idegenek, Lajos bácsi pohár söre felett, amire meg is hívom őket, mert nekem ez a hallgtás legalább olyan jól esett, mint Lajos bácsinak.
Erre Ilonka néni is elmosolyodik, meg lehet még lepni, hogy őszintén örültem annak, hogy odaültek, és nem csak udvariaskodtam. Kicsit saját magam is meglepem, mert rég éreztem magam ilyen jól, még a kislányom is végigülte, csendben, csak nézte őket, talán ő még többet is értett ebből az egészből, mint mi hárman.
Előtte pár nappal még el akartam innen menni, valahova, mert Veszprémnek tényleg van egy arca, ami fásultá tesz minket is. Unalom, itt már semmi nem tartogat számunka újat. És utána Veszprém megmutatja a másik arcát, pont időben, és csak két üres szék kellett hozzá, meg a kislányom, hogy ne dugjam a fejem a telefonba, hogy észre vegyem a világot, a saját magamon kívülit is. Veszprémben a legjobb: az emberek. Akik még nem fásultak, nyolcvan év után sem, hanem eljárnak és beszélgetnek egymással. Nagyképű kijelentés az, hogy már mindent láttunk ebből a városból, lehet, hogy csak annyi kell, hogy hagyunk másokat is békében jelen lenni, hagyjuk beszélni őket, nem megymagarázni a harmadik mondat után, hogy hogyan kéne élnie a másiknak, meg mit rontott el, mert kívülről az mindig más. És akkor lehet, hogy közben saját magunkról tanulunk valami újat.
