Az Amigók, vagyis az önkéntesek nyelvtanulással, játékokkal motiválják a tartósan beteg gyermekeket. A tíz évvel ezelőtti megalapítás óta előfordult olyan, hogy a gyermekek a felgyógyulást követően szintén Amigók lettek, hogy visszaadhassák azt, amit életük legnehezebb küzdelmében ők is kaptak. Forgács-Fábián Sára a mai napig lelke a szervezetnek, közben két egyetemen is tanít, és még számos dolgot csinál, többek között az alapítvány születésnapi rendezvényére készül. Milyen változásokon és fejlődéseken ment keresztül az alapítvány az elmúlt tíz évben? Milyen háttérrel vágott bele a Veszprémből induló Sára? Hogyan lehet megküzdeni a nehéz történésekkel Amigóként, és hogyan lehet ma Amigóvá válni? Többek között erről beszélgettünk az alapítvány vezetőjével, Forgács-Fábián Sárával.
Veszprémből indultál. Pontosan milyen támogatást kaptál gyerekként, ami esetleg közrejátszott abban, hogy húszévesen mertél nagyot álmodni, és létrehoztad az alapítványt?
Bár ebben a pillanatban Budapesten élek, nagyon szeretek hazajönni Veszprémbe. A főváros inkább átmeneti megoldás, hosszútávon nem ott képzelem el a jövőmet. A Rózsa úti Általános Iskolába jártam, közel volt az otthonunkhoz, szinte csak át kellett sétálni, remélem, hogy én is megadhatom ezt a családias hangulatot majd a gyerekeimnek. Látom, hogy Veszprém elképesztő fejlődésen ment át, imádom, hogy mindenhol kávézók és éttermek vannak, a kulturális eseményekről nem is beszélve.
Tíz évvel ezelőtt ebből a kisvárosból indítottad útjára az Amigos a gyerekekért Alapítványt. Gondoltad volna akkor, hogy ennyire hosszútávú lesz a történet?
Az elején nem volt különösebb tervünk, csupán annyi, hogy a beteg gyerekek ágya mellett üljünk, és közösen tanuljunk, játszunk. Akkor még nem volt előttem a kép, hogy ez azzal jár, hogy elszámolásokkal foglalkozom és HR kérdésekben döntök, csak azt tudtam, hogy segíteni szeretnék. Kisgyerekként orvosnak készültem, de rájöttem, hogy sosem kedveltem a biológiát és a kémiát, szóval ez nem működhetett. Szerencsére megtaláltam az utat, hogy miként lehet máshogy segíteni. Az alapítvány neve egyébként onnan jött, hogy a veszprémi Vetési Albert Gimnáziumba jártam, ami kéttannyelvű iskola, én spanyolos voltam. Szerettem oda járni, jó élmények fűznek a helyhez, az elnevezéssel pedig ehhez is szerettem volna kapcsolódni.
Gyermekként te is betegséggel küzdöttél. Úgy vélem, az ember egy ilyen történet után inkább elkerülné a kórházi falakat. Neked nem volt megrázó visszamenni?
Engem nem rettentett el a kórházi környezet, sőt, kilencévesen, amikor már néhány napra hazaengedtek, akkor elcsentem a kórházból a vérvételhez szükséges eszközöket, és a nagymamámtól vért vettem. Persze ezt hatalmas titokban tartottam mások előtt, illetve ma már nagyon furcsa belegondolni, hogy ezt megcsináltam, ráadásul a mama keze elég lila lett, tehát nem sikerült valami jól. Azóta nem is kísérleteztem többet. Ma már tudom, hogy ezek azok a “játékok”, amin egy beteg gyerek feldolgozza, ami történt vele.
Eszerint a szerencsének köszönhető, hogy nem irtózol a kórháztól?
Valójában a szüleimnek, akik végig ott voltak velem, talán ezért nem rémálomként éltem meg azt az időszakot. Rendszer volt a napjaimban, ugyanúgy tanulnom kellett, mintha iskolába jártam volna, de előfordult olyan is, hogy anyukámmal gyógyszeres dobozokból készítettünk voki-tokit. A szüleim szép világot alkottak körém, persze akadtak számomra is ijesztő pillanatok, de összességében nem volt betegségtudatom. A környezetem is mellém állt, például egy szombathelyi pap, Gyuszi atya, akit a kórházban ismertünk meg, a hívek által összegyűjtött adományt nekünk szánta. Alig akartuk elfogadni, a szüleim mondták, hogy sokan még jobban rászorulnak. De Gyuszi atya azt felelte, ezt most a mi számunkra gyűjtötték. Öt éve ő adott össze bennünket a férjemmel…
Miközben az alapítvány elindulásakor (és azóta is) másokon segítettél, kész voltál szembenézni a saját betegségtörténeteddel, és adott esetben lerakni azt?
Húszéves voltam, amikor az Amigos elindult, néhány év múlva döbbentünk rá, hogy szükségünk lesz pszichológusi védőhálóra, van azóta gyászterapeutánk is, hogy az önkénteseink képesek legyenek elbírni azt a terhet, amit adott esetben egy kórházlátogatás magában foglal. Ma másképp visel meg ez az egész, hiszen már elért a gondolat, hogy azok a gyerekek, akiknek segítünk, akár az én gyermekeim is lehetnének.
Szörnyű látni, ahogy az embereknek egyik pillanatról a másikra megváltozik az életük, egy új helyzethez kell igazodniuk, sokszor úgy, hogy adott esetben a szülő egyedül neveli a gyerekeket, esetleg a saját városukban nincsen kezelési lehetőség, így tömegközlekedni kell, mert jogosítvány sincsen, és akkor még a steril körülményekről, az anyagiakról nem is beszéltünk…
Az elmúlt tíz évem az Amigosról szólt, rengeteg energiát beletettem, a múlt feldolgozása ezalatt különböző fázisokban volt, most azt tudom mondani, hogy örülnék, ha hosszú távon nélkülem is működőképes lenne az alapítvány. Én személy szerint már nem járok kétheti gyakorisággal a kórházba, mint az Amigók, hiszen bőven akad háttérmunka, hogy a kétszázötven önkéntest koordinálni tudjuk, de azt is hozzá kell tennem, hogy van ebben egyfajta egyensúlykeresés is. Nálunk egy Amigo átlagosan két évet tölt el, én viszont tíz éve csinálom. Igyekszem elkerülni a kiégést, hogy hiteles tudjak maradni. Az alapítvány rengeteg feladatot ad, például a múlt héten érkezett meg hat tonna LEGO szett, amit karácsonyra szánunk a gyerekeknek…
Tíz éve fogtál bele, de vajon mennyire önazonos számodra, hogy összetartod, vezeted a csapatot?
Alapvetően önazonos, hiszen mindig voltak álmaim, de arra is rájöttem, hogy csapatban tudom megvalósítani azokat. Tizenegy évesen kitaláltam, hogy könyvet fogok írni, végül létrehoztam a Lili Magazint, amibe rengeteg évfolyamtársam és barátom írt. Másfél évig működött, tizennyolc lapszámot élt meg. Nagyszerű volt összerakni a lapot, ráadásul több mint száz előfizetőnk volt az iskolából, ebből sok tanárom is. Ahogy említettem, a Rózsa úti Általános Iskolába jártam, nagyszerű tanáraim voltak, Jutka néni, Lilián néni, Márta néni és Laci bácsi és még sokan mások. Többen látogattak a kórházban, amikor már otthon lehettem, akkor oda is eljöttek. Mindent megtettek, hogy ne maradjak le a tanulással. Tehát visszatérve a kérdésre, hamar megtanultam, milyen a jó csapat, s hogyan kell a cél érdekében előre lépegetni. Vetésis tanulmányaim alatt szintén csak jó élmények értek ilyen téren.
Előfordult olyan, hogy valakit nem találtál alkalmasnak arra, hogy Amigó legyen?
Szerencsére nagyon sokan szeretnének segíteni, így kétszeres a túljelentkezés. Értelemszerűen ötvenen nem mehetünk be egy kórházba, így 12-15 fős csapatokban érkezünk, előfordult olyan tehát, hogy meg kellett határoznunk, hogy ki illik jobban bele a csapatba; alkalmatlannak semmiképpen sem mondanám. De akadt olyan is, aki nem az alapelveink és értékeink szerint működött, tőle is meg kellett válnunk.
Pontosan mik az alapelvek és értékek?
Játszva tanulunk, fontos a nyelvtudás, a tanulás. Nem szabad eltávolodnunk a lényegtől: minden Amigónak fontos a véleménye, nélkülük nincsen Amigos. Ha erősebb kritikákat is megfogalmaznak, hallgatok rájuk, amennyiben beszélgetni, érvelni tudunk. Sőt, kifejezetten szeretem érezni, hogy más is gondolkodik, mindenki beleteszi az energiát, nem vagyok egyedül. Alapelvünk az átláthatóság, hogy minden pénzügyi információ – a legkisebb tranzakció is – elérhető legyen az összes önkéntes számára. Az átláthatóságot a kezdettől fogva komolyan akartam venni, ahogy azt is tudtam, hogy az általánosítás ellen küzdenünk kell. A civil szektor felé gyakran megfogalmaznak előítéleteket, mert nem gondolják profinak, ezért mi még inkább törekszünk a tökéletességre. Ráadásul a tíz év alatt elértük, hogy főállású dolgozóink is legyenek, ami hatalmas lépés. Ők azok a munkatársaim, akik nélkül nem tudna működni a szervezet. Nagyon hálás vagyok nekik.
Mi fér bele az életedbe az alapítvány mellett?
Az elmúlt tíz év sok minden másról is szólt, de valahogy mind kapcsolódott az alapítványhoz. Amszterdamban végeztem a mesterképzést, ahol rájöttem, milyen magaslatai vannak az akadémiának, tele lehetőséggel. Ott készítettem egy esettanulmányt, konkrétan az Amigos kapcsán: feltettem a kérdést, vajon hogyan képes egy nonprofit szervezet egy egyetemista önkéntest hosszútávon megtartani… Később a Corvinus Egyetemen a PhD-t is elkezdtem, de annak befejezése még várat magára. Nemzetközi lapokba is volt lehetőségem publikálni, elsősorban önkéntes menedzsmenttel és nonprofit szervezetek növekedési stratégiájával foglalkozom. Jelenleg a Corvinuson és a Semmelweis Egyetemen tanítok óraadóként.
Tíz év nem rövid idő, utaltál már kisebb kiégésre: előfordult, hogy úgy érezted, nagyon elfáradtál benne?
Igen, a hetedik évben elfogott egy érzés, hogy sok már ez az egész, majd szakember segítségét kértem, hogy túljussak a kiégésen, szerencsére rendkívül jó coach-om volt. Ma, ha úgy érzem, hogy kicsit kifáradtam, akkor új hobbiba kezdek, így horgolok, kötök, kerámiatárgyakat öntök, füzetet kötök, és mindemellett kalligráfia workshopot vezetünk a húgommal. Ezek nagyon feltöltenek, szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan dolgokkal foglalkozhatok, amiket igazán szeretek.
Milyen mértékű fejlődésről tudsz beszámolni az alapítvány kapcsán, ami a tíz év alatt ment végbe?
Tíz barátommal vágtunk bele a történetbe, a fővárosi Tűzoltó utcában, a kezdő tőkénk százezer forint volt, amit a zsebpénzemből szedtem össze, mára húsz kórházi egységben, összesen hat városban vagyunk jelen. Ma kétszázötven Amigónk van, és tíz munkatársunk, akik fizetést kapnak. Idén a költségvetésünk 300 millió forint körül lesz. Elképesztő, milyen messzire jutottunk, de nem állunk meg. Számos új cél lebeg előttünk, például nagy álmunk, hogy nemzetközi szinten is jelen legyen az Amigos. Meglátjuk, sikerül-e, de ahogy eddig, úgy most is mindent meg fogunk tenni…
Az alapítvány születésnapi kampányát itt lehet támogatni.
