Az „Attila örökösei” névre keresztelt kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából érkezett Veszprémbe, ahol a Művészetek Háza fogadta be, és adott helyszínt neki a Dubniczay-palota impozáns barokk kiállítótereiben. Itt tartották vasárnap délután a kiállítás hivatalos megnyitóját is, ahol először Dr. Herth Viktória, a Művészetek Háza igazgatóhelyettese köszöntötte az érdeklődőket, kiemelve, hogy bár ez a tárlat nem feltétlenül illeszkedik a Művészetek Háza kortárs művészeti portfóliójába, mégis igazi kuriózum az intézmény és a város életében. A Természettudományi Múzeumnak ezért hálával tartoznak, hogy két hétre „ajándékba” megkapták a kiállítást.
Az említett múzeum részéről a főigazgató, Bernert Zsolt személyesen is itt volt Veszprémben, sőt, tárlatvezetést is tartott, ahol a koponyákról és csontvázakról, valamint az azokból készített élethű arcrekonstrukciókról még több információt elárult.
„A tárgyakhoz hasonlóan a csontvázak sem árulják el, hogy gazdájuk milyen nyelven beszélhetett, vagy milyen etnikumhoz tartozott, a csontok mégsem maradnak némák. A kutatók megtudhatják belőlük az elhunytak nemét, életkorát, hogy milyen életmódot folytattak, de azt is, hogy hogyan haltak meg. Sőt, néha még azt is, hogy milyen kulturális, szakrális szokásaik voltak” – mondta a főigazgató, aki hozzátette, hogy a genetikai kutatásoknak köszönhetően akár az elhunytak hajszínét is jó eséllyel meg tudják határozni, ahogy a vérvonalakat, ezzel együtt a lehetséges származásuk kilétét is.
A mostani kiállításon öt Kárpát-medencei népcsoportot, illetve korszakot mutatnak be a régészeti leleteken keresztül: a hunokat, az avarokat, a besenyőket, a honfoglaló magyarokat és az Árpád-házat. Ezek közül is az egyik legizgalmasabb a hunok kutatása, akik egy ideig a világ legnagyobb birodalmát tudhatták maguk mögött, amelynek a központja Attila idejében a Kárpát-medence volt, ennek ellenére mégis kevés ismeretünk van róluk.
A kiállításon több eredeti hun koponyát is bemutatnak, ezekből jól rekonstruálható az ázsiai származásukat alátámasztó mongoloid arcszerkezet, de ami még érdekesebb és a kiállításon szintén megjelenik, az a mesterségesen deformált koponyák kulturális szokása. Ezt már egészen csecsemőkorban elkezdték azzal, hogy a kisgyermek fejét kendőkkel szorosan körbetekerték, így a koponya csak egy irányba tudott nőni, és így alakult ki a furcsa, csúcsos fejforma. Bernert Zsolt azt is elárulta, hogy sok esetben ez a beavatkozás a gyermek életébe került, mégis nagyobb rangot adott a családnak, ezért sokan a hunok közül így is vállalták a beavatkozást. A hunoktól egyébként átvették a germánok is Európában ezt a tradíciót, bizonyítva, hogy a népcsoportok között a kulturális szokások is keveredtek az első századokban.
Szintén a Kárpát-medence lakói voltak az avarok, akik a genetikai kutatások szerint Belső-Ázsiából érkeztek erre a vidékre, így náluk is megfigyelhető volt a mongoloid szem. Az viszont sokáig nem volt egyértelmű, hogy ez a népcsoport találkozott-e a honfoglaló magyarokkal, vagy addigra már eltűntek a területről. A főigazgató elárulta, hogy találtak olyan avar sírokat, ahol bizonyíthatóan ősmagyarok is feküdtek, így pedig bizonyságot nyert, hogy őseink még találkoztak, sőt keveredtek az avarokkal.
Bármennyire is sötét és kegyetlen korszakként vannak számon tartva ezek az évszázadok, Bernert Zsolt elmondta, hogy a keleti népeknél nem volt törvényszerű, hogy ahová bementek, ott kiírtsák az ott élő népeket. Persze a tatárok példája kakukktojás ebben, de őket megelőzően inkább a keveredés, beolvadás volt a megfigyelhető. Így volt ez a magyarokkal is, akiknél a hunokkal és az avarokkal ellentétben már jóval kisebb mértékben tapasztalható a mongoloid arc; külsőre sokkal európaibb kinézetük volt. Mindez bizonyíték arra, hogy őseink jóval közelebbről érkeztek a Kárpát-medencébe, mint a mai Mongólia területe. Ahogy a ma elfogadott tudományos álláspont is tartja, valahonnan a Fekete-tenger északi vidékéről, illetve az Aral-tó környékéről származhatnak őseink.
Érdekes viszont a genetikai vizsgálatok már jóval nagyobb rokonságot tártak fel a hunokkal, még ha ezt a koponya formája nem is igazolta vissza. Ebből pedig az következik, hogy még korábban, az időszámítás előtti századokban vélhetően a már akkor létező hunok jöttek el egészen az Urálig, és az ő leszármazottaik voltak az uráli népek.
Különleges élmény volt belenézni III. Béla király szemébe is, akinek az arcát a Székesfehérváron feltárt sírban talált koponyából rekonstruálták. Bernert Zsolt itt megjegyezte, hogy külön szakbizottság foglalkozott a kor szakálldivatjával, így azt is igyekeztek hitelesen megjeleníteni. Felhívta a figyelmet arra is, hogy III. Béla külseje kísértetiesen hasonlít Szent László király ábrázolásaihoz, ennek pedig az a magyarázata, hogy amikor Béla idejében készültek a korábbi uralkodónk ábrázolásai, egy létező király – III. Béla – arcát és alkatát vették alapul.
