De hogyan lehet újszerűen nyúlni egy szerephez, amit harmincéve játszott? És egyáltalán: miként emlékszik Novák Péter a Veszprémi Petőfi Színházban töltött éveire? Többek között ezekről beszélgettünk vele, de választ kaptunk arra is, mi a véleménye a televíziózásról, mint műfajról, és hogy mit tanult elsősorban a Beugró című műsorból.
Hogyan emlékszel vissza a Veszprémben töltött időszakra? Jó évek voltak?
Gyermekkorom legszebb nyara; így szokták mondani? Közel öt felejthetetlen év volt, amikor is Vándorfi László igazgatása alatt lehetőséget kaptam arra, hogy a színház egészével foglalkozzak! Míg mások az akkori főiskolán, addig én a veszprémi közegben sajátíthattam el azt, ami a műfaj veleje. Ott jöttem rá, hogy valójában a legkevésbé az érdekel, hogy színpadon legyek, más dolgok jobban vonzottak… A legapróbb mozzanatoktól kezdve minden izgatott: milyen a műhelyház, hogy néz ki a varroda, miként kell világítani, hogyan készül egy színházi koreográfia? A hatvanezer lakosú Veszprémben közel harmincezer polgárnak volt bérlete; erős, masszív közönség látogatta az előadásokat. Akadt olyan nyár, hogy szinte nem is mentünk haza! Lezárult az évad, jellemzően egy elő-bemutatóval a végén, aztán nyári fellépések, végül augusztus végén már úgyis kezdődött előröl minden, hát a maradék néhány napot így inkább a színészházban töltöttük. Volt, hogy onnan jártam turnézni a Kimnowakkal.
Ha inkább nem mentetek haza, úgy hiszem, remek volt a közösség is…
Semmihez sem fogható élményt jelentett az az összetartás, összefonódás. Ekkor szereztem tapasztalatokat a közösségépítés alapjairól, ami később szintén jól jött más feladataimban.
Vajon mit látott benned Vándorfi László, hogy lehetőséget adott a színház egészében működni?
Most mondjam azt, hogy tehetséget? Óvatosan kell bánni a kifejezéssel, és egyébként is: aki tehetséges, annak ez egy természetes állapot, olyan, mint a levegővétel. Mások tükrében válik bármivé, ha egyáltalán… Legalább ennyire, ha nem fontosabb a megszállottság, az állhatatosság, a művelődés, az alázat, sorolhatnám a nagyon igaz közhelyeket. Lehetetlen tehát egyes szám első személyben fogalmazni, mert a színház egy többes számú létezés, egyedül nem megy, bármennyire is egoista kifejezésmódnak tűnik. Mindenesetre Vándorfi nemcsak előadóként engedett érvényesülni, hanem játékmesterként, íróként, koreográfusként is, de ebben mindig ott voltak a többiek!
Kiemelted, hogy szoros együttműködés eredménye a jó színház. Feltűnt, hogy minden nyilatkozatodban rávilágítasz, milyen fontos a csapatmunka, pedig laikusként azt gondolnám, azért kissé magányos műfaj lehet például a rendezői lét, de voltál műsorvezető is, amiről szintén ezt hiszem…
Közösségi ember vagyok, ha egyedül akarnék lenni, keleten meditálnék, de az egyedüllét veszélyes műfaj. Ahogy veszíthetünk azzal is, ha rossz közösségben dolgozunk. Mivel Veszprém ennek az ellenkezője volt, komoly gyászfolyamatot jelentett az elengedése, s az azt követő magány. Sértett voltam és dühös, amúgy teljesen feleslegesen, ahogy most látom. Jó helyen voltunk, és jó időben, sőt meg is előztük azt! És a néző akkor még nem volt kitéve annak a sok ingernek, amit a net és a különböző közösségi média felületek jelentenek ma. Gondolj bele, hogy amikor számomra véget ért a veszprémi időszak, még csak akkor indultak a kereskedelmi tévék…
E szerint ma nehezebb színházat csinálni?
Mindenféleképpen! Nálam lényegesen jobb képességű kollégáim vannak periférián, nem jutnak munkalehetőséghez, gyakran fordul elő, hogy inkább pályát módosítanak a túlélés érdekében. Borzalom. Közben felhígult a szakmai morál, korunkban természetes folyamat, hogy mindenhol ott kell lenned, minden felületen, sorozatban. Emlékszem, amikor még a kilencvenes évek elején elvállaltam egy reklámot, kis híján nekem estek. Rögös és nehéz ma a kulturális tartalomszolgáltatás, de bizakodó is vagyok. Pláne, amíg meg tudok élni belőle. Megint csak komoly iskola volt például a Beugró. Gondoljunk csak bele, hogy tíz éven keresztül a maga műsorsávjában az összes csilivili milliárdos televíziós showműsort megelőzte nézettségben négy színész és négy darab szék…
És egy játékmester…
Számomra ott is a színház szakrális része volt fontos, mint valami megrázó ünnep, bármennyire is furcsa ez a szóösszetétel. Egyszerre gondolkodtunk a szívünkkel és az agyunkkal. A színház alapja valójában egy természetes emberi vonás: jelen lenni. Színpadon, nézőtéren egyaránt.
Hogyan talált meg anno Vándorfi László a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásba?
Akkor már országosan futott a Kimnowak zenekar, ennek folyományaként hívott, hogy van-e kedvem hozzá? Rám volt kitalálva a szerep, nem kellett őrületesen nagy színészi képességeket felvonultatni, hogy átjöjjön egy ilyen rock and roll figura. Jól mozogtam, jól énekeltem, egyszerűen működött a dolog. Az egész akkori időszakról elmondható, hogy talán azért történt ideálisan minden, mert nem volt kényszer alatt semmi. Jött minden ösztönből.
Hamar híres lettél, a Beugró rendkívül nagyot ment, a Megasztár zsűrijében is benne voltál. Volt olyan, hogy kissé nehezen maradtál kétlábbal a földön?
Persze, főleg a tévés korszakomban nagyon elhittem magamról… Cserhalmi György meghatározó szereplője az életemnek, ő azt mondta, ha már nagyon elszállok, a színpadi takarásban fellépés előtt álljak fejen, hogy egy kicsit megszédüljek. Mélyre ható tanítás, semmi kétség. Minden előadást a nulláról kell kezdeni, ha eltűnik az alázat és a drukk, akkor a szikra is. Anélkül meg minek az egész?
A tévé nem hiányzik?
A Fölszállott a páva népzenei-, néptáncos tehetségkutató és a Beugró számomra a műfajon belül elérhető csúcsot jelentették. Ami kulturális értelemben izgatott, és értékhez kötött – a hatás mechanizmusához, ha úgy tetszik - már rég nem a tévében, hanem az online felületeken van, vagy lehetne. Immáron indifferens, semleges térré vált számomra az egész. Persze van, ami felpiszkálná a fantáziámat, de ez a veszély most nem fenyeget. Kapálózós végjátékát éli a média minden területe, döbbentem nézem, hogy mivé válnak valaha tehetséges emberek. Na ennyit a fogalomról ismét… Magam nem vagyok fent semmilyen felületen, és mégis üzenem mindenkinek, hogy élek, vannak szeretteim és munkáim is! Ki hallott már ilyet? És még így is fertőzött lettem, a szó szoros értelmében látom, ahogy változik a vizuális szemléletem, ahogy rabul ejtenek felesleges tartalmak, technikai eszközök.
Akkor maradjunk a színháznál! Sokat gondolkodtál azon, elfogadd-e Vándorfi László felkérését, vagyis, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadás Manuel karakterét?
Nem sokat… Nyilván van bennem egyfajta nosztalgia, ez kétségtelen, pláne az eddigi beszélgetésünk kapcsán. Ugyanakkor mindig is érdekelt, hogy milyen az, amikor egy életen belül újra megélhetsz helyzeteket! Az pedig már maga a mágia, ha a szereplők is ugyanazok ugyanabban az élethelyzetben. Bizonyos értelemben hátborzongató, de mégis ajándék. Az István, a királyban például voltam már archaikusnak mondható sámándobostól kezdve kábítószeres vörös bundás punkrock sztárig minden, ugyanabban a szerepben.
Érdekel, miként lehet újragondolni most a figurát, akit huszonnégyévesen játszottam. Most, ötvennégyévesen egy teljesen más attitűddel, eltérő energiával, új vízióval fogom megélni és jeleníteni, nincs is más választásom. Izgalmas kísérlet, de egyébként is szeretek valamiféle laborként gondolni magamra.
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról erős, klasszikussá nemesülő darab, így annak rendje és módja szerint csúszott alá a történelem. Gondolnánk, hogy egy korszakot jelenít meg, de kiderül, hogy mindig is a “mostban” játszódott. Egy jól elkapott történelmi pillanat kulturális megörökítése ugyanis soha nem homályosul el: az új nemzedék eltévedve a világban nem igazán tudja, miként fogalmazza meg az előző generációk által elhazudott erkölcsökre épülő rendszer alternatíváját. Mi ez, ha nem napjaink tragédiája?
Az előadásokra itt vásárolhat jegyet.
Fotók: Kiss Krisztina
