Rátérés
2024, advent második vasárnapján ihlet és áhítat szállta meg a muzsikusokat és a közönséget a Veszprém Arénában: sikerült a varázslat. Újabb bizonyíték, hogy az emberek akarata és vágya arra, hogy közösségben és békében éljék meg a hit erejét, sikerülhet a zene segítségével. Még akkor is, ha ezt a fajta egyházi eredetű, ugyanakkor mára már világias, afro-amerikai rétegzenévé vált muzsikálást aligha tekinthetjük saját kultúránk részének. A koncert hangulatának felidézésével próbálom megvilágítani, hogy mi a sajátos és mi a globális ebben a kulturális élményben. Tagadhatatlan tény viszont az, hogy ez a ritmika, ezek a dalszövegek lehetőséget nyújtottak arra, hogy a hallgatóság emlékezetes magasságokba emelkedjen.
Az Egyesült Államokban, Dél-Karolina Columbia nevű városában, másfél évszázaddal ezelőtt alapítottak meg egy akkor kizárólag fekete diákokat fogadó főiskolát (black college). Az intézmény magániskolaként jött létre, Bathsheba A. Benedict asszony felajánlása révén: innen a név is. A mostani Benedict College szintúgy afro-amerikai többségű diákságból álló magániskola. Talán kevesen tudják, hogy az eredetileg Black Colleges and Universities még ma is jelentős felsőoktatási intézményrendszer az Egyesült Államokban, ahol egyébként a szegregációs nevelést már jó néhány évtizede törvény tiltja. A Benedict College, amely eredetileg alapvetően művészeti főiskola volt, gospel kórusa révén vált országos hírű intézménnyé, ám ezen a hangversenyen nem „csak őket” láttuk, hanem több olyan sztárénekest, akik már országos, sőt, nemzetközi hírűek. A vezető énekes, a Grammy Díjra is jelölt, Dove Díjas Jason Clayborn, a gospel hagyományainak megfelelően a prédikátor is a színpadon (preacher), aki vezeti, irányítja bíztatja a kórust, vagyis a templomi gyülekezetet (congregation), hogy örömmel hirdessék: Jézus Krisztus megszületett. (Hallhattuk: ’Go tell it on the mountain, over the hills and everywhere: Jesus Christ is-a born’). Nagyon jó hír ez most is, nagyon rossz időkben: vajon ősidőktől fogva így van? A hangversenyen ez volt az egyik spirituálé, amely olyan, az afro-amerikaiak számára a múlt homályából ható, mindegyikük számára ismert vallásos népének, amely keresztény gondolkodásuk, tudatuk alapja. A néger spirituálé létezése akkor tudatosult saját országukban is, amikor az 1867-ben alakult Fisk Jubilee Singers, iskolájuk számára, adománygyűjtési céllal, országos hangversenykörutat szervezett, Cincinnatitól Bostonig. Sikerük olyan átütő erejű volt, hogy később Európába is eljutottak. Az afro-amerikai spirituáléknak nincs szöveg- és zeneszerzője: közel száz ilyen vallásos dalt tart számon a néphagyomány, illetve éltet tovább egyes felekezetek templomi istentisztelete.
Mikor a reflektorok erőteljes megvilágításában a fényes, színes ruhában táncoló, eksztatikusan örvendező énekeseket megpillantottuk, sokan felismerhettek egy másik, az előbbinél is híresebb spirituálét: „Majd amikor a szentek bemasíroznak (a Mennyországba), akkor Uram, hadd legyek én is közöttük” (’When the Saints go marchin’ in, then, Lord, let me be in that number…’). Nem meglepő a ráismerés, hiszen ezt a spirituálét Louis Armstrong tette világhírűvé (többek között magyarországi fellépésével is). Az már kevéssé közismert, hogy a dal további versezete szerint azért szeretnének ott lenni, hogy hallják, amikor Gábriel arkangyal megfújja a végítélet harsonáját. Amikor többé már a nap se süt, a hold pedig vérré változik, akkor majd összegyűlnek a trónus körül, hogy lássák, miként koronázzák meg a Királyok Királyát: bizony az lesz majd az örömteli nap (’On that hallelujah day’). Talán éppen ez a vallásos népének avatta először közösséggé, majd gyülekezetté a fantáziátlan körülmények: fémtraverzek, vaskorlátok, lépcsők, zsinórok, műanyagborítások stadioni kuszaságából, fogságából szabaduló lelkeket. Volt, aki táncra perdült, hogy testét is felszabadítsa, mozduljon együtt test és lélek (body and soul), volt, aki együtt énekelt a kórussal.
Intermezzo
Megkérdezhetné valaki, ugyan honnan vették, honnan szerezhették meg a Nyugat-Afrikából akaratuk ellenére behurcolt, rabszolgává tett fekete tömegek a kereszténységet, a Biblia ismeretét? Egyértelműen az angolszász letelepedés hozta ezt magával keleten, élesebben megfogalmazva, az európaiak bevándorlása. Templomok, iskolák, még ének-iskolák is létesültek, így nyilvánvaló, hogy ennek következtében majdnem minden észak-amerikai zenei műfaj hibrid, amely egy idegen világrészben európai és afrikai kultúrák keveredéséből, összenövéséből állt elő. A keleti parton, majd délen is, a 17. században a zsoltáréneklés, a 18-ban a himnuszok és ünnepi énekek (jubilee songs) terjedtek el (így például Wesley himnuszait a metodisták terjesztették, Watts zsoltárait maga Franklin nyomatta ki Philadelphiában). Az amerikai Dél („a gyapot övezet”) rabszolgái e vallási énekeket a saját ízlésük szerint alakították át: lüktető ritmust, extázist az együttlét örömében és felelgetős, ismételgetős, együtt-éneklést alakítottak ki a prédikátor és a kórus között. A gospel (régi angol Godspell) tehát jó hír, igaz történet, Isten üzenete, maga az evangélium: dalban elbeszélve. Technikai értelemben véve gospelekről csak mintegy száz éve beszélhetünk, amikor az eredeti fehér keresztény himnuszok, zsoltárok átforgatását, a bibliai gondolatok spirituálékba sűrítését követően megjelentek az első afro-amerikai vallási zeneszerzők. Aki közülük valóban ismertté is vált szerző, Ch. A. Tindley, metodista lelkész volt, akinek ’I shall overcome some day’ című dala több mint fél évszázaddal megjelenése után vált a polgárjogi mozgalmak, menetelések ikonikus dalává: ’We shall overcome’. („Győzni fogunk” -Magyarországon Pete Seeger, illetve Joan Baez felvétele vált leginkább ismertté). A gospel atyjának mégis leginkább Thomas A. Dorsey-t tekintik, akinek leghíresebb dalai a ’Precious Lord, take my hand’, vagy a ’Peace in the valley’ világhírűvé váltak (kevesen tudják, hogy Elvis Presley is készített mélyen átélt gospel felvételeket…). Nehezen hihető, hogy Dorsey tiszteletes, baptista főzeneigazgató (Pilgrim Baptist Church, Chicago) fiatalon Georgia Tom néven tehetséges zongorista volt Ma Rainey bluest játszó zenekarában. Megtérése szinte egybeesik felesége halálával: a szülést követően csecsemő fiát is elveszítette. Ekkor született a ’Take my hand, precious Lord, amely máig legismertebb szerzeménye (a közel ezer gospel-költeménye közül). Fontos tudnivaló, hogy az afroamerikai református egyházak (metodista, baptista) sokáig nem fogadták el az általa pártolt tapsolást, lábdobogást, kiabálást, mert durvának és közönségesnek tartották. Nemcsak őt, hanem a rendkívül tehetséges fiatal Mahalia Jacksont is számos templomból kitiltották emiatt. Mahalia szenvedélyes előadásmódját nem a baptista templomi kórusban sajátította el gyermekként, hanem egy közeli, apró pünkösdista templomban, ahol a taps, lábdobogás, kiabálás az afrikai ritmusokat hozta vissza, orgonára egyébként sem telt volna. Mahalia tinédzserként Bessie Smith és Ma Rainey lemezeket is hallgatott, de soha, semmikor, pályája csúcspontján sem volt hajlandó világi zenét énekelni.
Visszatérés a hangversenyhez
Őszintén. Elkerülhettük volna Az apácashow (Sister Act, 1992) leghíresebb dallamát? Jóformán kortárs zenének számít. Pedig nem az. Az ismeretlenség homályába veszett James L. Elginburg, alias Lawson szövege és zenéje már 1871-ben megjelent és változó intenzitással bukkant fel templomi himnuszok gyűjteményeiben (’I will follow Thee’: Követni akarlak, Téged, Uram). Klasszikus vallási himnusz volt ez is, nem spirituálé, de ahhoz, hogy gospel lehessen még legalább egy emberöltőt kellett várni, ahhoz pedig, hogy filmslágerré váljon, több mint száz évet! Mindeközben a gospel hosszú utat tett meg úgynevezett arany korszaka (1945-65) után, ahol a szóló és az a-capella éneklés csúcsait döngette olyan együttesekkel, mint a Golden Gate Quartet, akik a „kemény” gospel betörésével szintén „elavultak” (Dixie Hummingbirds, Soul Stirers és mások). A gospel nemcsak a blues elemeit, hanem a soul zene dikcióját, dallamvariációit, szerkezetét is felszippantotta, ugyanakkor fordítva is, mint egy kulturális híd, a gospel elemeit átvitte (crossover) világi műfajokba. A többit már tudják: Sam Cooke, Aretha Franklin, Ray Charles... Whitney Houston. Ezen a vasárnapon csak egyetlen olyan gospel hangzott el, amelyet nem afro-amerikai zeneszerző alkotott, hanem George Harrison, az egykori Beatles legszerényebb tagja, aki mégis itt volt velünk: ’My Sweet Lord…’ - hihetetlen siker.
Könnyedén futottak a percek, az előadás fáradhatatlan motorja, Jason Clayborn, hűen legelső hangszeréhez, a dobhoz, félelmetes tempót diktált. Jason zeneszerzőként is kiváló, dalait más előadóktól sem sajnálja (Hezekiah Walker a ’Better’ című dalát vitte országos sikerre). Tasha Page-Lockhart ugyan elsősorban rhythm and blues énekesnek tartja magát, mégis sokkal inkább vérbeli soul énekesnek tűnt: díszítése, énekhangja nagyon is jól áll ehhez a kortárs, városi gospelhez: átéltséget sugároz. Ennek is köszönhető, hogy több dal nem csúszott át valamiféle templomi popzene hangzásba. A szólisták között igazi meglepetés volt a rendkívül megnyerő, kifejezetten erős színpadi jelenlétet sugárzó Micah E. Clarke. Érezhetően igazi déli közvetlenséggel nyúlt bármilyen dalhoz a zsoltároktól a slágerekig. Miféle slágerekig? Azért azok közül is akadt egy csodálatos ’Stand by me’, amelynek a jelentését árnyalhatja, hogy lelkész szájából halljuk, vagy egy szerelmes férfitől. Ben E. King, a dal szerzője, a méltán világhírű Drifters együttes volt tagjaként írta e dalt 1962-ben, amikor már elkezdte szóló karrierjét. Főhősünk, Micah is elkezdte világraszóló karrierjét: benne ismerhette fel a veszprémi közönség a gospel legfrissebb generációját: a beavatottak, a „felkentek” spirituális erejét is képes volt megőrizni, miközben muzikalitása is lenyűgöző. Ez a gospel kórus valóban felrázta és el is ringatta a közönséget (shake and rock) és úgy tűnt, hogy mindez már nem fokozható tovább. Valahol persze tudtuk, hiszen a média megírta, hogy lesz gyermekkórus is. Az lehet, hogy tudtuk, de nem tudtuk elképzelni.
A csúcspont
Ilyen lehet az, amikor megnyílik a mennyek kapuja: olyan magasságban tűntek fel a gyermekek, hogy lelkünkben összetalálkozhatott a valós és a virtuális tér: a gyermekeink az égből jöttek hozzánk? „Mennyből az angyal, eljött hozzátok…” Az „Oh, gyönyörű szép, titokzatos éj” többszáz gyermek utánozhatatlan méltóságával úgy hozott vissza bennünket a földre, a saját földünkre, a magunk kultúrájába, hogy közben a mennyben jártunk. Dehogy bántuk már akkor, hogy a kórus is bekapcsolódott egy-két díszítéssel, hiszen ez így maga az ökumené. Ennél nagyobb nevelői esély nincs: együtt van szülő, gyermek, tanár. Ugye milyen ritkán fordul ez így elő? Pedig nem a dolgok, hanem az emberek közötti kapcsolat a fontos. Az ilyen pillanatok hatásgömbje egy életre szól. És ezután, a fináléban, kitört az öröm: ’Oh, happy day…’ Boldog lesz az a nap, amikor Jézus lemossa rólunk bűneinket. 18. századi himnusz ez is, az Ed Hawkins Singers modern hangszerelése is már több mit ötven éves. Keresztelkedéskor szokás énekelni, meg mindenhol. De mit számít ez? Még a zene is csak körülmény azoknak, akik azért jöttek, hogy megtisztuljanak.
Búcsú és megtérés
Már kihunytak a reflektorok, a küzdőtér üres, a lelátók is kiürültek. A félhomályban a technikusok némán gombolyítják a kábeleket a kábelcsatornákból. Hihetetlen, hogy néhány perccel ezelőtt itt emberek tapsoltak, dobogtak, örültek, sírtak, nevettek: szerettek. A gyermekek még fegyelmezetten várakoznak a helyükön: tanúk a jövőből, hogy így volt. Szinte csend lett, olyan csend, hogy hallani vélem: valaki kopogtat az ajtón (’Someone’s knocking at the door’). Valaki majd kopogtat az ajtódon, ha eléggé csendben vagy, hogy meghalld. Azért, hogy lemossa bűneidet… Vedd észre, amikor valaki majd kopogtat az ajtódon - mindig éppen jókor: hát engedd be!
Szerző: Dr. Bárdos Jenő
