A tárlaton Borbás fotói mellett a lencsevégre kapott művészek egy-egy alkotásával is találkozhatunk, így a kiállítás messze túlmutat a fényképek önálló értékén. A portrégyűjtemény önmagában is figyelemre méltó lenne, a mellékelt festmények és szobrok azonban – melyek ezúttal kvázi illusztrációként, kiegészítő elemként jelennek meg a fényképek mellett – tovább emelik a kiállítás nívóját: a válogatással a tárlat kurátora, Herth Viktória képet ad az elmúlt fél évszázad Veszprém megyei képzőművészetének kiemelkedő alakjairól, munkásságukról, gondolatiságukról.
A kiállítást csütörtök délután Veszeli Lajos festőművész nyitotta meg, aki emlékeztette hallgatóságát arra, hogy Borbás János 1969-ben került a Naplóhoz, így archívumát – amelyben ki tudja hány, a most kiállítottakhoz hasonló kincs rejtezik még – már ötvenöt éve bővíti. Veszeli maga 1979-ben érkezett a megyébe, és az akkor itt alkotó művészekkel kapcsolatban megjegyezte: azok mind figyelemmel és tisztelettel voltak egymás iránt, és kritikájukat is a legnagyobb jó szándékkal, sosem bántó módon fogalmazták meg. Érdekes világ volt a szocializmus utolsó időszaka, mindenki az egyensúlyt kereste a másik emberrel, a művészettel és a Veszprém jelentette közeggel.
Veszeli megidézte a korabeli Naplót is, visszaemlékezett arra, amikor negyven évvel ezelőtt Herth Viktória bekopogtatott a szerkesztőségbe, ahol „két olyan őrülttel” találkozott, mint Veszeli és Borbás. Akkor még létezett kultúra rovat, mindenkinek megvolt a maga területe, amiről szakértelemmel írt – emlékezett vissza a festőművész, aki Borbás János méltatásával folytatta.
A fotóriporter képeivel nemcsak alanyai külsejét, hanem a belső érzelmi világot is megjeleníti. Hajtja a riporteri kíváncsiság, és éppen ezért képes megállni egy pillanat kedvéért. Nincsenek műtermi fényviszonyok, bevilágított terek, nincsenek nagy előkészületek: a fotóriporter azzal dolgozik, amit a helyzet dob neki, és mégis képes értőn odafigyelni az arcokra. A művészeket a mindennapi közegükben ábrázolja. Veszeli megjegyezte: Borbás kiváló fotóművész lehetett volna, ha jobban kiműveli ezt az oldalát, ő azonban más utat választott, és inkább az üzletemberi oldalát erősítette.
A szónok rögtönzött tárlatvezetést tartva mindegyik kiállított portréról, mindegyik megidézett képzőművészről ejtett néhány keresetlen szót, s minthogy huszonhárom személyiség mutatkozik be – illetve mutatja be őket fényképein keresztül Borbás János –, így számos anekdota előkerült az emlékezet tarisznyájának mélyebbnél mélyebb zsebeiből. Veszeli ezúttal a szavaival festett, és elénk tárta egy mára letűnt korszak mindennapjait, egy olyan időszakot, amikor a veszprémi művészek összejártak, együtt gondolkodtak, közösséget alkottak. Keserűn megjegyezte, hogy a mai fiatalokból hiányolja ezt: a nagy beszélgetéseket, az egy térben létezést, az egymásra figyelést. Körbemutatott a művészek portréin: lám, ezek az alkotók ma itt, újra találkoztak egymással. Hát nem csodálatos dolog ez?
A kiállítással a kurátor, Herth Viktória elbúcsúzott a Művészetek Háza csapatától. Nem is lehetett volna ennél hálásabb témával pontot tenni a pályafutása végére; a kiállítás megrendezésével, az elmúlt fél évszázad nagy művészeinek bemutatásával saját munkásságával is számot vethetett. A tárlat éppen annyira ad képet az ő értékteremtő karrierjéről, mint Borbás Jánoséról: hiszen az illusztrációként kiválogatott remekművek, amelyeket Borbás portréi mellé helyezett, legalább annyira hangsúlyos részei a létrehozott élménynek, mint a fotók, s megidézik azt a számtalan alkalmat, amikor e művészek alkotásai megfordultak értő kezei között.
Veszeli Lajos rámutatott: szép keretes szerkezetbe foglalták Herth Viktória pályafutását, aki negyven évvel ezelőtt velük, a „két őrülttel” kezdte a Naplónál, és most az ő társaságukban zárhatja aktív éveit.
A kurátor azért megjegyezte, hogy nem megy messzire, és vannak még ötletei, amelyek megvalósításra várnak.