Megkopott, magukra hagyott, elfeledett, bozót által benőtt útszéli keresztek tarkítják az országot – ezeket örökítette meg az utolsó pillanatban Olasz Ferenc fotóművész, akinek kiállítása még mindig látható a Laczkó Dezső Múzeumban. A tárlathoz kapcsolódóan kedden kerekasztal-beszélgetést rendeztek szakértők részvételével.
(fotó: Domján Attila)
Ezek a szakrális kisemlékek ma már gyakran láthatatlanok – vagy szó szerint: benőtte őket a növényzet, eldőltek, eltörtek; vagy átvitt értelemben: keresztül nézünk rajtuk, mintha ott sem lennének. Pedig fénykorukban senki nem ment el főhajtás nélkül mellettük, jelentőségük volt, több okból is. Egyfelől az útszéli kereszteket gyakran a település határára állították, köszöntötte az érkezőket és búcsúztatta a távozókat. Másrészt a művészetek kevésbé voltak elérhetők a mindennapi ember számára, és ezek a kisemlékek jelentették A Képzőművészetet. Harmadrészt pedig mindegyiknek megvolt a maga története: sokat családok állítottak fogadalomból, mert megmenekültek egy járványból vagy mert hazatért az egyetlen fiuk a háborúból.
Nem is olyan régen ezeket a tárgyakat még tisztelet övezte: Lackovits Emőke néprajzkutató arról számolt be a keddi beszélgetésen, hogy a hetvenes években Süttőben az keltette fel az érdeklődését az ilyen jellegű szakrális kisemlékek iránt, amikor látta, hogy a helybeliek milyen őszinte, mély hittel mentek ki a Szentháromság-oszlophoz imádkozni (ilyen oszlopokat számos településen találunk, sokat közülük a 18. századi pestis-járványok idején emelt a közösség, hálául a járvány lecsengése miatt).
(fotó: Vámosi Patrik)
A beszélgetés résztvevőit – Lackovits Emőke néprajzkutatót, Márkusné Vörös Hajnalka történész-levéltárost, Kottmayer Tibor néprajzkutatót, Kövesdi Mónika művészettörténészt, Földváry Gergely történészt – összeköti az, hogy mindannyian részt vettek ilyen emlékek feltérképezésében, kutatásában, és közülük többen a megmentésükért is aktívan tesznek.
A kisemlékek pusztulásának egyik oka, hogy eltűntek a felelősei. Amikor egy-egy ilyen alkotást (keresztet, szobrot, kiskápolnát, stb.) létrehoztak, akkor az azt állíttató család vagy alapítvány nemcsak a létrehozásához szükséges anyagi forrást biztosította, hanem azt is vállalta, hogy rendben tartja, ügyel rá, gondoskodik a rendbetételéről. A családok azonban az évszázadok során kihalnak, elköltöznek, az alapítványok megszűnnek, feledésbe merülnek, az emléktárgyak pedig gazdátlanul maradnak és erodálódnak.
(fotó: Domján Attila)
Régen a fogadalmaknak nagyobb súlya volt, az állíttatók felelősséget vállaltak a keresztekért. Olyannyira – ezt Kövesdi Mónika mesélte –, hogy a török vész után hazánkba települő németek hozták magukkal az ottani keresztjeiket is: az azok gondozására tett fogadalmat a költözés ellenére is megtartották.
Ha szeretnénk megmenteni a gazdátlanná vált kisemlékeket, akkor valóban az utolsó órában járunk. Kottmayer Tibor arra figyelmeztetett, hogy a legnagyobb veszélyben a külterületen álló keresztek vannak: míg régen az emberek napi rendszerességgel járták a dűlőutakat, a határt, mára ezek közül sokakat benőtt a bozót, és csak egy-két idősebb ember emlékszik arra, hogy ezek egyáltalán léteznek, s hogy hol találhatók. A még meglévő emlékeket vissza kellene növeszteni a közösség tudatába, mert azok a lokális történelem lenyomatai, ha ezeket eltüntetjük, eltakarjuk, lebontjuk, azzal kapaszkodó nélkül eltűnik a történelem egy pillanata – fogalmazott a néprajzkutató.
Márkusné Vörös Hajnalka és Kottmayer Tibor (fotó: Vámosi Patrik)
Márkusné Vörös Hajnalka optimistább hangot ütött meg: azt mondta, hogy a Via Calvaria program során szerzett tapasztaltai alapján van szándék a szakrális kisemlékek, különösképp a kálváriák megőrzésére, azonban azt is tudomásul kell venni, hogy ezek – mármint az emléktárgyak – természetesen változnak az idők során. Példaként említette a barnagi kálváriát, amelyet eredetileg fa szobrok alkottak, amik azonban elégtek egy tűzvészben. A helyükre pléh képek kerültek, amik szintén elpusztultak az idők során. Az elhanyagolt kálváriát a hatvanas években már maguk az ott élők is el akarták bontani, végül azonban voltak, akik kiálltak a felújítása mellett, és ma már újra a település egyik büszkesége. A változás tehát természetes velejárója az idő múlásának, és nem szükségszerűen rossz.
Ami pedig a kutatók által felhalmozott tudást illeti: egyetértés mutatkozott abban, hogy azt minél egyszerűbben és széleskörűbben elérhetővé kell tenni. Erre nyújthat jó alkalmat a VEAB közeljövőben tervezett konferenciája, ahol előadásokon mutatják be a kutatási eredményeket, illetve – mint azt Márkusné Vörös Hajnalkától megtudtuk – létrehoznak egy kisemlékkutató bizottságot is az akadémiai területi bizottság égisze alatt, ami ezen a téren szintén fontos eredményeket érhet el.
