Az Egyház ezen a napon, valamint nagyszombaton sem mutat be szentmisét, mert maga Krisztus, az örök Főpap hozta meg a legnagyobb áldozatot: saját életét adta a kereszt oltárán. A templomokban az oltár dísztelen, nincs rajta terítő, gyertya vagy feszület, ezzel is hangsúlyozva a gyász és a csend jelentőségét.
A nagypénteki szertartás három részből áll: az igeliturgia, a kereszthódolat és a szentáldozás. A pap piros miseruhát viselve, némán vonul az oltárhoz, majd leborul előtte – ez a mozdulat Jézus önkiüresítését és az emberiség iránti azonosulását fejezi ki. Az igeliturgia során János evangéliumából hangzik el Jézus szenvedéstörténete, gyakran énekelve, drámai formában, amely mélyen megérinti a híveket, és Isten irántunk való szeretetére emlékeztet. Ezt követik az egyetemes könyörgések, amelyekben az Egyház a világért, a hívőkért, a nem hívőkért és a szenvedőkért imádkozik.
A szertartás középpontja a kereszthódolat: a pap fokozatosan leleplezi a feszületet, a hívek pedig csókkal és térdhajtással tisztelegnek előtte, ezzel is kifejezve hitüket Krisztus megváltói mivoltában. Ezután következik a Miatyánk elimádkozása és a szentáldozás. A szertartás csendes virrasztással és imádsággal zárul a szentsír előtt.
Nagypénteken az Egyház szigorú böjtöt kér: a 18 és 60 év közöttiek háromszor étkezhetnek, egyszer lakhatnak jól, és 14 éves kortól tartózkodniuk kell a húsfogyasztástól. Ez az önmegtartóztatás nem öncélú, hanem Jézus szenvedésében való bensőséges részvétel, a szeretet gesztusa. Sok helyen ezen a napon hangzik el Jeremiás siralmainak éneke, a lamentáció, és keresztúti ájtatosságot végeznek a hívek, végigjárva Krisztus szenvedésének állomásait.
Nagypéntek a fájdalom és a csend napja, de nem a reménytelenségé. A keresztút arra emlékeztet, hogy bár a történelem drámája megrendítő, az utolsó szó Istené. A halál csendje a húsvéti hajnal előtti várakozás része – a jó győzelme a gonosz felett, a szereteté a gyűlölet felett, az életé a halál felett.
