Rose Marie „Rosemary” Kennedy 1918. szeptember 13-án született a bostoni Kennedy család harmadik gyermekeként. Már a születése körülményei is drámaiak voltak: a bába késlekedett, ezért az édesanyjának azt tanácsolták, hogy a baba fejét a szülőcsatornában tartva várja meg az orvost, így Rosemary hosszú percekig nem jutott elegendő oxigénhez. Ma már valószínűsíthető, hogy ez okozta enyhe értelmi fogyatékosságát és mozgáskoordinációs problémáit. Gyermekkorában lassabban tanult, nehezebben olvasott és írt, de kedves, társaságkedvelő lány volt, aki szeretett táncolni és sportolni.
A Kennedy család híres volt arról, hogy a tökéletesség képét mutatta a külvilág felé. Apja, Joseph P. Kennedy nagyratörő ambíciói és politikai tervei miatt Rosemary lassabb fejlődése és hangulati ingadozásai egyre inkább „zavaró tényezőnek” számítottak a családi imázsban.
A problémák azonban csak súlyosbodtak...a húszas évei elejére Rosemary viselkedése változni kezdett. Szemtanúk szerint hirtelen dühkitörései voltak, alkalmanként agresszíven reagált, és a család attól tartott, hogy esetleg „botrányt” okoz. Az 1940-es évek elején az apa, Joseph Kennedy hallott a lobotómiáról, egy új, „csodás” eljárásról, amelyet akkoriban bizonyos pszichiáterek forradalmi kezelésként hirdettek súlyos depresszióra, skizofréniára, sőt viselkedési problémákra is.
A műtétet Dr. Walter Freeman és Dr. James Watts végezte, akik az USA-ban a lobotómia úttörőinek számítottak. Az eljárás célja az volt, hogy a homloklebeny egy részét elválasszák az agy többi területétől, ezzel „megszüntetve” a pszichés zavarokat.
Rosemary mindössze 23 éves volt, amikor 1941 novemberében, titokban – az édesanyja tudta és beleegyezése nélkül – apja beleegyezett a műtétbe. Az operáció során helyi érzéstelenítést alkalmaztak, így a beteg végig ébren volt.
A két sebész arra kérte Rosemaryt, hogy beszéljen, énekeljen, számoljon, miközben apránként átvágták az agyszövetet, így próbálták megfigyelni, mikor változik a beszéde és reakciója.
Az eljárás azonban tragikusan végződött: Rosemary hirtelen elhallgatott, majd teljesen elvesztette a beszédkészségét. A műtét után kiderült, hogy mozgáskoordinációja súlyosan károsodott, kerekesszékbe kényszerült, és alig tudott kommunikálni.
Intellektuális képességei egy kétéves gyermek szintjére estek vissza.
A család, amely addig a nyilvánosság előtt élt, hirtelen teljesen elzárta Rosemaryt a külvilágtól. Először egy New York-i intézetbe, majd 1949-től egy viskonszini apácarend által fenntartott gondozóotthonba, a St. Coletta intézménybe költöztették. Ott élt a következő hat évtizedben, ritkán látva családtagjait. Édesanyja, Rose Fitzgerald Kennedy, annyira feldúlt volt, hogy 20 évig nem látogatta meg a lányát a műtét után.
A Kennedy testvérek közül Eunice Kennedy Shriver volt az, aki később nyíltan felvállalta Rosemary történetét. Eunice alapította meg a Special Olympcs mozgalmat - részben a nővére sorsa inspirálta - és ezzel próbálta javítani a fogyatékossággal élők társadalmi helyzetét.
Rosemary Kennedy 2005. január 7-én hunyt el 86 évesen. Bár élete nagy részét egy intézet falai között töltötte, története rávilágított a lobotómia kegyetlenségére és az orvostudomány etikai hibáira. A lobotómia az 1950-es évektől kezdve egyre inkább kikerült a gyakorlatból, mivel kiderült, hogy a legtöbb esetben súlyos, visszafordíthatatlan károsodást okoz.
Rosemary sorsa családi tragédia, és egyben egy korszak sötét orvosi kísérleteinek szimbóluma, és talán a Kennedy-dinasztia egyik legmélyebb titka is lett.
