A Millennium előtt napfogyatkozás lázban égett egész Magyarország. Nem volt olyan újság, hírműsor, ami ne foglalkozott volna azzal az égi jelenséggel, amire az államalapítás óta csak kétszer volt példa, 1133-ban és 1842-ben. Még a reklámokat is ez tematizálta. Az egyik dezodormárka úgy hirdette magát, hogy csupán két perc, amikor nem lesz szüksége az embereknek a termékére.
Ez a két perc – vagyis attól függően, hogy ki hol tartózkodott az országban, lehetett 1 perc 50 és 2 perc 20 másodperc is – viszont komoly kockázatot is magával hozott, amire ugyan sok szakértő felhívta előre a figyelmet, mégis számos magyar ember áldozatául esett.
Napfogyatkozáskor ugyanis a fény intenzitása már kisebb, tehát nem vakít el, de még mindig elég erős ahhoz, hogy maradandó károsodást okozzon a szemben. Erre pedig a pupilla és a fájdalomérzet már nem figyelmeztet úgy, mint az átlagos napsütésnél. Ez megtéveszt, és ha valaki tovább nézi szabad szemmel a Napot, az infravörös és ultraibolya sugárzás ugyanúgy bejut a szembe. Mivel a retinában nincsenek fájdalomérző idegek, ezért nem is lehet érezni azt, amikor az erős sugárzás szó szerint kiégeti a fotoreceptor sejteket. Ez az úgynevezett napfogyatkozásos retinopátia, ami akár maradandó látásvesztést is okozhat.
1999-ben a napfogyatkozás után több riport is foglalkozott olyan emberekkel, akik védőszemüveg nélkül figyelték az eltűnő napkorongot, emiatt pedig részleges látáskárosodást szenvedtek, de volt olyan is, aki szinte teljesen elvesztette látását.
Petőfi Sándor esetével nem foglalkoztak az akkori újságok, helyettük a kor irodalma örökítette meg azt, hogy ő is elszenvedője volt a napfogyatkozásnak. Habár a korabeli sajtó már akkor is előre óvva intett, hogy bárki belenézzen a Napba.
„Sokat tapasztalhatnak puszta szemmel is, vagy tűszúrást tévén setét papíroson, vagy gyertyafüstjével bekormozván valamely darab üveget, melyeken által az egész jelenetet szemeik veszélyeztetése nélkül nézhetik.”- Írta az akkori újság, bár azóta tudjuk, hogy a kormozott üveg is kevés ahhoz, hogy valaki minimalizálja a kockázatot a Napba nézéskor.
Petőfi 1842 július 8-án Pápán tartózkodott Orlay Petrich Somával. A festő egyik leveléből tudjuk, hogy
„Konok természetének Petőfi nem egyszer megadta az árát. Így az 1842-ik nyarán majdnem megvakulással lakolt érte. Ez évben teljes napfogyatkozás volt látható Magyarországon, s mi e tünemény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy teljes pompájában láthassuk. A mint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásig bele fog nézni, s csakugyan, intésem daczára sem vette le arról a tekintetét. De a mint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt meg káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval soh' sem látott többé tisztán."
A költő pedig később így emelte irodalmi magasságokba felelőtlenségének következményét:
Szemfájásomkor
Teremtő isten! Szemeimre
A vakságot tán csak nem küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha többé
Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!”
