2008: A biblia éve / Isten a sivatagban

Történelmi szempontból kevés értékes adatot találunk a sivatagi vándorlást bemutató könyvekben, annál érdekesebb ez a rész az eddig kicsit háttérbe szorult vallástörténeti szempontból. A pusztai vándorlásról szóló négy bibliai könyvet (2-4 Mózes ill. Kivonulás, Leviták, Számok könyve, Második Törvénykönyv) ugyanis úgy szerkesztették meg, hogy ide szúrták be a zsidóság legfontosabb törvényeit. A pusztában töltött idő nem csupán egy át-menet Egyiptomból a megígért Kánaánba, hanem egyben a néppé válás, az „alkotmányozás” ideje is. Az itt található különféle előírások részben továbbélnek még a mai értékrendszerünkben is, mások, főleg a kultikus előírások azonban a Biblia legnehezebben olvasható és legnehezebben érthető részei közé tartoznak.

Mielőtt áttekintenénk e törvényeket, érdemes felidéznünk e hosszú utazás bibliai elbeszélését. A szabadulás utáni nagy szabadság első nehézsége a hiánnyal való szembesülés: A sivatagban nincs (elég) víz és táplálék. A nép hozzászokott az aránylag jó ellátáshoz, a hiánnyal való szembesülés azonnal elfeledteti vele az egyiptomi nehézségeket, és már nagyon hamar visszakívánkoznak a rabszolgaságba. Ez a visszakívánkozás hol halkabban, hol hangosabban, de folyamatosan végigkíséri az utat. A hiány bár kellemetlen, a szükségesről gondoskodik Isten: száraz vidékeken ismételten csodás forrásokat fakaszt a sivatagban és egy addig ismeretlen „égi kenyérrel” táplálja népét. A vándorlás legfontosabb állomása a Sínai hegy, ahol Isten „fogadja” a választott népet, szövetséget köt vele, és elmondja neki a szövetség feltételeit. Az ókorban ugyanis nem egyenrangú felek kötöttek szövetséget, hanem mindig a nagyobb hatalom ajánlotta fel a szövetséget a kisebbnek, ami azt általában kénytelen volt elfogadni. A feltételeket természetesen az erősebb fél diktálta. Így van ez itt is: Isten felajánlja a szövetséget, a nép pedig dönt, hogy elfogadja azt avagy sem. A nép ugyan igent mond, később újra és újra megszegi a szövetséget, vagyis pont az ellenkezőjét teszi annak, mint amit megígért. Itt, a Sínainál készül el a szövetség sátra, egy olyan díszes sátor, ami az Istennel való találkozás helye lesz a további utazás során. Ez az a hely, ahol Isten együtt vonul a népével. A sátorhoz kapcsolódnak azok a kultikus törvények, amik az Istennel való kapcsolat kereteit szabályozzák. E törvények ismertetése után a nép felkészül a továbbhaladásra, majd folytatja útját az Ígéret földje felé. Az úton egyre erősödik az elégedetlenség, a nép egyre fáradtabb. A határról kémek indulnak az új haza felderítésére, akik az elkeseredés szélére sodorják a népet: gyengébbnek érzik magukat a bennszülötteknél, nem látnak semmi esélyt a győzelemre. Ekkor következik a vándorlás „meghosszabbítása”: A nép még negyven évet tölt a sivatagban, hogy megtanulja: életének igazi alapja nem a saját ereje, hanem a velük vándorló Isten.

Az egész út célja tehát, hogy néppé formálja az Egyiptomból menekülő rabszolgasereget. Hiszen a kivonulás, mint legnagyobb esemény önmagában még kevés ahhoz, hogy összetartson egy társadalmat. Ehhez nem elég a közös ellenség képe, szükség van valami belső megtartó erőre is. Ezt biztosítják a különféle előírások, törvények. E törvények szépen tükrözik a nép hétköznapjait, konfliktusait és azok megoldásait. Különösen a környező népek törvényeivel összehasonlítva tűnik fel az egyistenhit és a mindenkire kiterjedő emberséges bánásmód. Bár az egyistenhit gondolata szinte valamennyi ókori kultúrában felbukkan, mégis csak a zsidóságban vált egyeduralkodó eszmévé. Az egyetlen legitim Istenre vezethető vissza minden más törvény, azok is, amelyek az emberek egymás közötti kapcsolatát szabályozzák. A törvények betartásának célja ezért nem csupán bizonyos rend fenntartása, hanem az Istennel való élet bemutatása. Az emberek kapcsolatát szabályozó törvények különlegessége az emberséges bánásmód. Ez a törvény figyelembe veszi az elnyomottat, a jogfosztottat, az ellenséget, az idegent is, és felszólítja a mindenkori erősebbet, hogy vegye figyelembe és ismerje el embertársának igényeit. Még a különféle szankciók kiszabásában is mértéktartó előírásokkal találkozunk: A büntetés nem haladhatja meg az okozott kárt – holott ez a szomszédos népeknél gyakran a kár többszöröse volt.

Irodalmi szempontból az Egyiptomból való kivonulás, a sivatagban való tartózkodás, a törvények és a nép összekovácsolódása egy egységet képeznek. A szabadsággal csak akkor tud élni az ember, ha megtalálja azokat a kereteket, amelyek megóvják a széteséstől és az anarchiától. A pusztai vándorlás évtizedei pont az ott megélt nehézségek által járultak hozzá ahhoz, hogy a menekülő rabszolgasereg jól szervezett népként érkezzen meg Kánaán földjére. Ma is szükségünk van olyan mindenki által elismert biztos pontokra, amelyek mentén megtanulhatunk élni az egyre növekvő szabadságunkkal. A bibliai elbeszélés a sivatagban, a nagy szükségek helyén játszódik, ami figyelmeztet bennünket arra, hogy ez a folyamat minden ember és minden közösség életében fájdalmat okoz, mint minden növekedés. Ez a fájdalom azonban nem tönkretesz, hanem megnemesít, megerősít, és ezzel ellenállóvá tesz a külső veszélyek ellen.

A választott nép a pusztában

(Kivonulás könyve 15 – Második Törvénykönyv 34)