Enrico Piaggio apja egy komplett gyárat hagyott fiára örökségül Pontedrában, ahol a második világháborúban szünet nélkül gyártották a bombázó repülőgépeket. Csakhogy a harcokban a szövetségesek lebombázták az ipari monstrumot, ezzel elvágva Olaszországot az egyik legfontosabb haditechnikai utánpótlásbázisától, Piaggio örökségét pedig jóformán a földdel tették egyenlővé.
A háború véget ért, az olasz hétköznapok pedig kezdtek visszarendeződni eredeti kerékvágásukba. Az ország infrastruktúrája viszont még nem heverte ki a harcokat. A legenda szerint ekkor fogalmazódott meg Enrico Piaggio fejében az ötlet, hogy segítsen honfitársainak egy olyan járművel, ami egyszerű, mégis elegáns, gyors, de ugyanakkor könnyen lehet vele manőverezni a kátyúkkal tűzdelt utakon.
Corradino D’Ascanio mérnököt kérte fel a motor megtervezésére, aki korábban a helikopterek tervrajzai közt élte életét, tehát szerette a tiszta, áramvonalas formákat. A végeredmény egy olyan robogó lett, amely apró derekáról, lágy íveiről és „hangya” méretű antennáiról kapta nevét: Vespa, azaz darázs.
1946 áprilisában megszületett az első típus, amely szerethető szerénységgel 3,2 lóerőt hozott ki magából, és 60 km/h-val lehetett suhanni vele. Már az első példányokat bemutatták a milánói design-vásáron, és hamar elterjedt, mint a hordozható elegancia. A háború utáni olasz utcákon pedig egyre gyakoribb látvány lett, hogy öltönyös férfiak, vagy akár szoknyát viselő nők Vespával közlekednek az utakon. Ez volt az első lépés egy globális sikertörténethez. A Vespa nemcsak közlekedési eszköz lett, hanem életforma: a design ikonja, a szabadság szimbóluma.
Ugorjunk az időben közel hetven évet, amikor Steffek József Steffit Veszprémben először megérintette ez az életérzés. Habár a motorozás egészen fiatal kora óta életének szerves része, olyannyira, hogy a Veterán Motorosok Egyesületének alapító tagja, Vespa sokáig mégsem állt a garázsában.
„Nekem Pannóniáim voltak és vannak is. Azoknak viszont van egy rossz tulajdonsága – sokszor beköpik a gyertyát és szerelni kell. Vagy néha úgy visszarúgott a motor, hogy hetekig sántítottam. Egy idő után elegem lett ebből. Egy olyan motort szeretnék, amire csak ráülök, húzom a gázt és megy- mondtam. Nem akarok száguldozni kétszázzal, élet és halál között manőverezni. Ezért vettem egy 125-ös kétütemű Piaggio robogót.”
Steffi ezek után ezzel a robogóval közlekedett, míg nem egy ismerőse megjegyezte neki, hogy jó a Piaggio, de miért nem próbál ki egy Vespát, ami egyébként ugyanúgy a Piaggio konszern része, de mégsem lehet egy lapon emlegetni az alapító nevével fémjelzett márkával. Ahogy Steffi megfogalmazta, ha a Piaggio Veszprém, akkor a Vespa a Jutasi garázssor benne.
„Ráültem és egyből tudtam, hogy nekem egy ilyen kell.” Ez kilenc éve történt, Steffi a dátumra is emlékszik, október 1-je volt, amikor megvette az első Vespáját. Ezt aztán öt másik követte, a kis garázsában pedig elkezdte bontani, majd összeszerelni őket. Meg akarta ismerni az utolsó csavart is bennük.
Közben a garázs polcain elkezdtek gyarapodni a szerszámos készletek és az alkatrészekkel teli dobozok. Minden rendszerezve, precízen.
„Volt olyan, hogy bejött egy valaki, aki már évtizedek óta épít Vespákat és tátva maradt a szája, hogy itt valóban minden van, ami egy Vespához kell, ráadásul minden rendszerezve.”
Mert Steffi rajongása nem csak abban áll, hogy felül a saját, királykék robogójára és elindul a veszprémi utcákon, magára vonva a tekinteteket. „Amikor kilenc éve kész lett az első Vespám és elkezdtem közlekedni vele, mindenki odafordult, ha elmentem mellette. Kisugárzása van ennek a motornak, személyisége. Ma már több tucat jár Veszprémben is, de ez a figyelem szerintem nem lankadt irányunkba.” A Jutasi soron lévő garázs szép lassan elkezdett átalakulni egy kisebb Vespa-építő üzemmé. Steffi először saját magának építette meg alkatrészről alkatrészre a motorokat, majd egyre többen kezdtek érdeklődni nála, hogy tud-e készíteni egyedi, személyre szabott Vespákat is.
„A rekordom tizenkét óra. Ha minden alkatrész, az utolsó csavarig rendelkezésre áll, akkor ennyi idő alatt össze tudok rakni egy működő motort.” Ráadásul garanciát is ad a saját robogóira. Három hónap, vagy ötszáz megtett kilométerig vállalja a felelősséget a munkájáért minden esetben.
A Vespa-tulajdonosi léttel járó függőség pedig elkerülhetetlen. Ahogy Steffi mesélte, ez beszippantja az embert. Ha valakinek lesz egy piros Vespája, akkor nagyon hamar a cipője is olyan színű lesz, vagy a nőknél a fülbevaló, a körömlakk színe. Az is visszatérő szokás a Vespások körében, hogy nevet adnak a motorjuknak. A nők férfit, a férfiak női nevet. Általában olaszt.
De mi történt anno Pontedrában, miért lehet az, hogy amíg a többi Piaggio, vagy más márkájú robogó csupán egy praktikus közlekedési eszköz, a Vespának mégis lelke van? Mivel Steffi is „fertőzött” ezzel az életérzéssel, objektív válaszra ő sem vállalkozott, viszont számos olyan tervezési egyediségre felhívta a figyelmet, amelyek apránként táplálhatják ennek az érzetnek a kiteljesedését.
„A Vespa fémváza egyben van, mint egy bölcsőre, úgy építik rá az ülést, kormányrudat, a kerekeket. Ezáltal teljesen más a rugózása. Rásimul az utakra, így sokkal nagyobb vezetési élményt ad. A műszerfal és az a néhány kapcsoló, amire szükség van egy robogón pedig úgy vannak kialakítva, hogy minden kézre áll. Arról nem is beszélve, hogy a fém kasztni nem fog eltörni, legfeljebb behorpadni, de azt ki lehet javítani könnyen. Azt szoktam mondani a kezdő robogósoknak, ha érzed, hogy el fogsz esni a Vespával, ne tedd le a lábad, mert eltörhet a csontod. Hagyd fent a motoron, a fém váz meg fogja védeni a tested és végtagjaidat, a bukósisak pedig a fejed.”
Vespát vezetni tehát olyan, mintha a toszkán lankákon suhannánk, miközben átölel valaki, de ez a valaki valójában maga a robogó.
Ez az életérzés pedig egyetemes, nem korlátozódik az itáliai félszigetre, de még Európára sem. Steffi a kezdeti időkből felidézte, amikor Zánkán tartották a nemzetközi Vespa-találkozót. Friss tulajdonosként ő is ellátogatott oda és először nem akart hinni a szemének.
„Hatezer motor vonult fel. Ugyanaznap volt Alsóörsön egy másik találkozó is, de esélyük sem volt a létszám és látvány tekintetében. Emlékszem, amikor megérkeztem a zánkai tábor területére, szembe jött egy nagyobb Vespás csoport. Akkorák voltak, mintha jegesmedvék ülnének a robogókon. Kiderült, hogy oroszok és Moszkvából jöttek, végig Vespával. Ehhez is megszállottság kell.”
Steffi a Vespa iránti rajongását a Covid első időszakában intézményesítette azzal, hogy létrehozta a Vespa Baráti Kör Sportegyesületet. Az alapszabályuk egyszerű, mint egy Vespa vezetése, viszont kettő fontos eseményt így is rögzít. Két túrát, amelyek Veszprémből indulnak. A gyülekező a Steffi garázsához közel lévő hárombetűs benzinkútnál van a 82-es főót mellett.
Mindkettő túra, vagy vonulás, ahogy Steffi megfogalmazta egy-egy fontos dátumhoz kötődik. Az április végi ahhoz, amikor Enrico Piaggio hivatalosan is bejegyeztette a Vespa márkanevet, a szeptemberi pedig az úgynevezett futószalagról levonulás, megünnepelve annak az évfordulóját, amikor elkezdődött a robogók sorozatgyártása.
Szeptember 13-án lesz az ötödik Futószalagról le túra, ahová szinte az egész Dunántúlról érkeznek Vespások. Tervek szerint Steffi garázsánál Vespás zsíroskenyérrel és frissítővel fogad minden Vespást, leendő Vespást és szimpatizánst. Innen indulnak a tapolcai úton Vigántpetendig, ahol a több hajtűkanyaros úton visszatérnek Nagyvázsonyba. Rövid pihenő közben üdítőt, fagyit, sütit fogyaszthatnak, majd irány Dörgicsén keresztül Balatonudvariba a strandra, ami a végállomása a túrának. Ez nagyjából egy 70 km-es gyönyörű út, de gondolnak a távolabbról érkezőkre is, akiknek még haza is kell robogniuk.
A Vespa esetében teljesen másodlagos, hogy mennyi idő alatt teszi meg a kilométereket, sokkal inkább az élménymotorozásról szól. Ezért Steffiék figyelnek arra, hogy amikor elindulnak az utakon, kisebb csoportokba rendeződjenek, hogy kevésbé tartsák fel a forgalmat 50-60 km/h-ás végsebességükkel.
„Sziasztok, Vesprások, leendő Veszprások és szimpatizánsok!” Steffi így szokta köszönteni ilyenkor az embereket, hiszen sokan kilátogatnak a garázsához, olyanok is, akik (még) nem rendelkeznek Vespával, csak magukba szippantanának egy kevés benzingőzös olasz életérzést.
A szeptember 13-ai, azaz a soron következő szombati felvonuláson is számít ezekre az emberekre és persze arra a közel száz hozzá hasonló megmérgezett emberre, akik adóznának a nyár utolsó napjaiban az olasz életérzésnek és megünnepelnék Enrico Piaggio életművét és saját Vespájukat.
