Ahogy beszél, hamar kiderül, hogy vezetésről, vízióról, hitről és kitartásról nála nem elméleti fejtegetéseket kap az ember, hanem őszinte vallomásokat. Mitől jó vezető valaki?
„Ez egy összetett kérdés” – kezdi. „Mielőtt vezető lettem, azt gondoltam, hogy elsősorban komoly szaktudás, szervezési és vezetési ismeretek, stratégiai látásmód szükséges hozzá. És ezek tényleg kellenek – de azt tapasztaltam, hogy nem elegendőek. Az tesz igazán jó vezetővé, ha képes vagy észrevenni, mikor kell átengedni az irányítást az életnek, mikor kér magának teret a Gondviselés vagy a sors. És ha ilyenkor el tudod engedni a kontrollt, rá tudsz hagyatkozni, engeded, hogy átjárja, átszője a szervezeti vagy az egyéni stratégiákat az említett „sorsfaktor” vagy a Gondviselés (nevezze ki-ki hite és meggyőződése szerint), akkor leszel igazán sikeres.”
Ez a gondolat végigvonul minden mondatán. Nem erőből, nem tekintélyből akar vezetni, hanem beláttatásból és partnerségből.
„Nem elég, ha egy vezető szakértője a saját tudományterületének – bár alapfeltételnek tartom. A kulcs az, hogy megértsd, átlásd a munkatársaid kompetenciáit, tudását, rátermettségét, és meg tudd találni a helyüket a szervezetben. Az erősségeiket kell felszínre hozni, nem a gyengeségeiket visszatükrözni. Az a vezetői hitvallásom, hogy nem a tekintélyre, sokkal inkább a beláttatásra kell építeni. Nem az a fontos, hogy azért kövessenek, mert én képviselem a rektori méltóságot, hanem az, hogy belássák: a közösen vállalt szervezeti és egyházi/egyházmegyei célok nem pusztán felsőoktatási és jelentős társadalmi ügyet szolgálnak, hanem saját szakmai növekedésükhöz, személyiségfejlődésükhöz, akár szemléletformálódásukhoz is hozzájárulnak. A magam részéről, ezt nap mint nap megélem, megtapasztalom. A vezetői lét és a közösség által én is, az emberi kapcsolataim is fejlődnek.”
Egyedül a kezdetekkor
Amikor 2020-ban kinevezték, az intézmény nem volt ilyen erősen látható a térségi felsőoktatás térképén. „Az elején teljesen egyedül voltam. A főiskola első komplex, kitörési lehetőségeket azonosító stratégiai dokumentumát és intézményfejlesztési tervét gyakorlatilag egymagam állítottam össze. Az Excel-táblázatok képletezésétől a nagy stratégiai döntésekig, gyakorlatilag minden az én asztalomon landolt.”
És nemcsak a kihívás volt jelentős, hanem a vízió is. „Azt akartam, hogy a főiskola kilépjen a puszta teológiai-hitéleti képzőintézményi szerepéből, és valódi társadalmi missziót vállaljon: szociális és egészségügyi problémákra adjon válaszokat. Sokan mondták, hogy ez túl nagy álom, nem reális. Hogy túl sok a nagy, erős szereplő körülöttünk. De én úgy láttam: dolgunk van, és lehetőség is nyílik ezen a területen, mert a többi felsőoktatási intézmény nem vállalja fel ezt a szerepet.”
A hit, ami erőt ad
Miért hitt benne akkor is, amikor mások kételkedtek? Erre József hosszabb csend után egy filmből idéz. „A Tűzszekerek című filmben ez hangzik el: „Amikor futok, úgy érzem, hogy az Istennek kedve telik bennem.” Én valahogy így éreztem, amikor belevágtam. Hogy Istennek kedve telik abban, amit csinálunk. Ez adott erőt akkor is, amikor azt mondták: nem fog sikerülni, túl merészek a vállalások.
A vállalásokra nem egyszerűen intézményfejlesztési tervként, hanem életfeladatként tekintettem. Egy katolikus főiskolának nemcsak tanítania, oktatnia vagy kutatnia kell, hanem reagálni a társadalom legégetőbb problémáira. Nem értettem, hogy a főiskola korábban miért nem emelte be markánsabban a küldetésébe a szociális és egészségügyi ágazat képzői vagy szolgáltatói oldalról történő támogatását. Számomra ez egyértelműen következett a katolikus karakterünkből.”
Szövetségesek, nem munkatársak
A sikerhez természetesen társakra is szükség volt. „Amikor új kollégát kerestem, az volt az alapvetésem, és ezt mindig elmondtam az állásinterjúkon: nem munkatársakat keresek, hanem szövetségeseket egy ügyhöz. A releváns szakképzettség és végzettség mellett fontos, hogy az új munkatárs azonosulni tudjon az oktatási-tudományos és szervezetfejlesztési víziónkkal, a minőségpolitikánkkal és nem utolsó sorban a főiskola szellemiségével.”
Ennek köszönhetően több kiváló szakember is csatlakozott a közösségünkhöz, sokszor egy biztosabb állást feladva. „Vegyük például a Mentálhigiénés Központunk vezetőjét, aki egy kiszámítható egyetemi pályát adott fel azért, hogy velünk dolgozzon a mentálhigiénés szolgáltatások vagy az ápolás és betegellátás szak elindításán. Amikor csatlakozott hozzánk, ez még csak távoli terv volt, de mégis hitte, hogy ebből valóság lesz.
Ezért szoktam mondani: nem munkatársakkal, hanem szövetségesekkel értük el azt, hogy a Veszprémi Érseki Főiskola mára a Dunántúl legnagyobb katolikus felsőoktatási intézménye.
Szinte valamennyi vezető-középvezető munkatársam, a gazdasági vezetőtől vagy a projektmenedzsertől a központ-, intézet- és tanszékvezető munkatársakon át a rektori titkárig egy biztosabbnak tűnő karriert adott fel a hívásomra. Szövetségeseket nemcsak a kollégák, hanem intézmények szintjén is találtam. Ilyen volt a Veszprém Vármegyei Csolnoky Ferenc Kórház, vagy a csecsemő- és kisgyermeknevelő szakhoz kapcsolódóan a Veszprémi Bölcsődei és Egészségügyi Alapellátási Integrált Intézmény.”
A főiskola átalakulása
Öt év alatt a főiskola valóban történelmet írt. „Több mint ötszörösére nőtt a hallgatói létszám. Megnégyszereződött a graduális szakok száma. És ami talán a legnagyobb eredmény: meghonosítottuk Veszprémben az orvos- és egészségtudományokat. Győr és a Semmelweis között nincsenek ilyen képzések, de nekünk sikerült elindítanunk.”
És mindez nem a véletlen műve. „A kezdetektől azt képviseltem, hogy a főiskola ne csak egyfajta segítőszakember-képző intézményként jelenjen meg a nyugat- és közép-dunántúli felsőoktatási térben, hanem valódi universitas-szá váljon: erős tudományos teljesítménnyel, világos küldetéssel.”
Újabb tervek, újabb mandátum
A rektor mandátuma 2026 tavaszán lejár, de ő folytatni szeretné. „Sok mindent megvalósítottunk, de a struktúra még ingatag. Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy befejezzem a munkát. Új mesterszakokat tervezünk, például az egészségügyi szociális munka szak elindítását, és szeretném megerősíteni az együttműködést a Pannon Egyetemmel. De közben meg akarom őrizni a főiskola saját karakterét: hogy a hitéleti gyökereink megtartásával mi legyünk az a felsőoktatási intézmény, amely az alapellátás szintjein támogatja a szociális és az egészségügyi rendszereket.”
Három szó a fiataloknak
Amikor arról kérdezem, mit szeretne, hogy a veszprémi fiatalok fejében mely három szó jusson eszükbe a főiskoláról, nem habozik sokat. „Odafordulás, irgalom, lehetőség. Az odafordulás azt jelenti, hogy egymás felé fordulunk, és még az elesettségben is észrevesszük a másikban rejlő értéket. Az irgalom a katolikus gyökereinkből fakad: legyen szó ápolóról vagy szociális munkásról, mindig karitatív érzékenységgel kell viszonyulnunk az emberekhez, felebarátainkhoz. A lehetőség pedig azt, hogy minden hallgató kibontakoztathatja saját tehetségét (akár egy másik emberről való gondoskodás révén), és lehetősége van az egyéni növekedésre.”
Ez a hármas nem egy szlogen, hanem valóság is. A főiskola mérete még mindig családias, így minden hallgatóra tudnak figyelni. „Olyan szemináriumokat szervezünk, amelyek nemcsak szakmai tudást adnak, hanem elősegítik a személyiségfejlődést, a korai kiégés megelőzését is. És közben a keresztény antropológiai szemléletet közvetítik: azt, hogy minden emberben ott van az isteni szikra.”
Egy vezető, aki mer nagyot álmodni
Ahogy hallgatom, világossá válik, hogy Sebestyén József rektor nem egyszerűen irányít, hanem hitből és küldetéstudatból vezet. Nem az érdekli, mit gondolnak róla, hanem hogy a főiskola hogyan tud választ adni a társadalom kihívásaira. És közben mindig azt keresi, hogyan tud szövetségeseket maga mellé állítani.
„Sokan mondták, hogy túl nagyot álmodom. Én viszont azt gondoltam: nem túl nagyot, hanem pont akkorát, amekkora a feladatunk, a küldetésünk. És ha az ember érzi, hogy Istennek kedve telik abban, amit csinál, akkor nincs más út, mint rálépni, és végigmenni rajta.”
