„Mindenki elvégezte a házi feladatát?” – Így kezdte Böjte Csaba veszprémi előadását, utalva Ferenc pápa idén év eleji gondolataira, amikor kihirdette, hogy 2025 a remény szent éve lesz. Egy olyan időszaké, amikor mindannyian magunkba tekinthetünk, vajon nőtt-e bennünk ez az isteni erény. A remény – mondta – olyan, mint az izom: használni kell, különben elsorvad. Ahogy a gyerek is akkor tanul meg egy hosszú verset, ha bíztatják, úgy az emberi élet kudarcaiban is leginkább a reménytelenség a közös nevező, mondta a ferences szerzetes.
Ferenc pápa szerint a reményt leginkább a zarándoklat tudja felszínre hozni az emberből. Csaba testvér szerint viszont a zarándoklat nem feltétlenül hosszú gyalogutat jelent. Elég elindulni valaki felé, meglátogatni, beszélgetni vele. Amikor ő maga Csíkszeredából Veszprémbe indul, az út, az emberek mosolya, a találkozás élménye mind-mind reménnyel töltötte el, mondta.
Ez jutott eszébe akkor is, amikor Kárpátaljára látogatott a közelmúltban, ahol megismerte Orosz Péter, görögkatolikus pap, vértanú történetét.
Orosz Péter a kommunista korszak üldöztetései közepette titokban keresztelt, temetett, vigasztalt, tehát jó pásztorként vezette az embereket a lelkiség útján, mígnem 1953-ban a kommunisták kivégezték. Holttestét egy sufniban, beton alá rejtették, mintha el akarnák tüntetni emlékét is. Ám évtizedekkel később fény derült a sírhelyre, majd elindult boldoggá avatási eljárása. A hely, ahol vértanúságot szenvedett, ma hatalmas zarándoktemplom. A történet – mondta Csaba testvér – nemcsak Péter atyáról szól, hanem arról is, hogyan képes a remény hidat építeni magyar és ukrán nép között, a múlt és jelen, szenvedés és vigasz között.
A remény azonban nem csak nagy történetekben mutatkozik meg. Csaba testvér egy vasútállomáson találkozott egyszer egy fiatal, hajléktalan, várandós nővel, aki azt tervezte, hogy a gyermeket majd az állomáson neveli fel. A szerzetes nem tudta kiverni fejéből a látványt. Útközben jutott eszébe, korábban egy orvos ismerőse felajánlott egy üresen álló házat Böjte Csaba alapítványának, amit addig nem használtak. Így született meg később a sepsiszentgyörgyi anyaotthon, ami mára háromszáz nehéz sorsú nő és gyermek menedéke. Többek között olyan asszonyoké, akik erőszak elől menekültek, vagy akiket családjuk taszított ki. Volt, aki szerelme öngyilkossága után állt teljesen összeomlottan a kapuban, s volt, aki gyermekével együtt menekült egy bántalmazó férj elől. A történetekben közös a reményt kereső, kapaszkodó ember.
Megrendítő pillanatként idézte fel annak a kisfiúnak a történetét, aki négyévesen a templomi oltár elé állt egy csokor virággal, és csak ennyit mondott: „Köszönöm az életet.” Anyja, Marica, egy apró faluból került hozzájuk; soha nem járt iskolába, a világ legegyszerűbb dolgait sem ismerte. A szerzetes hosszú út során mesélt neki karácsonyról, betlehemi történetről, mindez számára olyan volt, mintha egy új világ tárult volna fel. Néhány év múlva a fia, ezzel az egyetlen mondattal fogalmazta meg, hogy minden élet ajándék.
Csaba testvér szerint Jézus is ezt tanította: kincseket gyűjteni jó, de csak olyat érdemes, ami megmarad. Erről jutott eszébe egy gyermekkori emlék, amikor az udvaron a csillogó celofánpapírral rohangáló tyúkokat látott, akik minden áron el akarták venni egymástól a haszontalan, de fényes tárgyat. „Sokszor mi is így élünk” – mondta –, „szaladunk valami után, amire valójában nincs szükségünk.”
Böjte Csaba veszprémi előadásának üzenete végül egyszerű és egyértelmű volt: a remény nem magától jön, hanem attól, hogy elindulunk egymás felé. Ha megtesszük az első lépést, a többi már kegyelemből történik.
