Amikor elképzelem, hogyan nézhet ki egy művészházaspár hétköznapi élete, az első, ami eszembe jut, hogy bizonyára otthon semmi másról nem esik szó, csak a színházról. Előttem van, ahogy kibeszélik az adott előadást, de természetesen az is megfordul a fejemben, hogy – maradjunk a konkrét esetünknél – amit még nem tud a társulat, azt egészen biztosan tudja Anna, hiszen együtt él az ötletek megalkotójával. Nos, így működnek az előítéletek, az elképzelések, ehhez képest a valóság egészen más.
Történetük persze nem most kezdődött, évfolyamtársak voltak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, így egészen pontosan 2012 óta dolgoznak együtt. Számos közös órájuk volt, a munka intenzívvé vált, majd a diploma után mindketten Győrbe szerződtek, méghozzá a Vaskakas Bábszínházba. Több év után közösen a szabadúszás mellett döntöttek, mára pedig Veszprém megszokhatta, hogy a város kulturális életének meghatározó szereplői.
Anna: „Nem nagyon beszélünk otthon a színházról. Praktikus dolgokról olykor muszáj, nyilván tudjuk, hogy ki, mikor, mit próbál, de olyan nem fordul elő, hogy én előbb értesülök egy társulatot érintő kérdésről, mint a csapat. Egy-egy telefonbeszélgetést véletlen elkapok olykor, de semmiképpen sem tudatosan, és ilyenkor hallgatok.
Általános kőszínházi helyzetben a színész nem keveredik bele rendezési, tervezési, előkészítési kérdésekbe, viszont a pályánk elején ezekről Robival együtt gondolkodtunk. Őszintén szólva nehéz volt megszokni, hogy ebből a fajta kreatív munkából ki kell maradnom. A társulaton belül gyakran érzem, hogy egyfajta „védőmatrac” vagyok, tehát amikor elérnek hozzám különféle félinformációk, azt szoktam mondani a csapatnak, menjenek be Robihoz, kérdezzék meg tőle. Az ajtó mindig nyitva áll mindenkinek, és ez nagyon ritka. Egy színházigazgató sok esetben elérhetetlen, de mi azt tanultuk a nálunk tapasztaltabbaktól, hogy a humánus hozzáállás a működőképes.”
Róbert: „Az egyetemen felkészítettek bennünket arra, hogy ha egy főrendezőnek színész a párja, az számos negatív konnotációra ad alkalmat. Anna osztályfőnöke, Meczner János, aki több évtizeden keresztül vezette a Budapest Bábszínházat, biztosra vette, hogy belőlem egyszer színházigazgató lesz, Annából pedig igazgató-feleség, és persze nagyszerű művész. Azt mondta, ha egy igazgató színész felesége szerepet kap, akkor azt mondják majd, azért kapta, mert a felesége. Ha nem kap szerepet, azt mondják, annyira gyenge, hogy még a saját férjétől sem kap feladatot. Ilyen jó kis mondatokkal vágtunk neki a közös útnak.”
Markó Róbert szerint a társulatépítési munka során egyértelműen igazolódik, hogy egy sikeres csapat kulcsa nem csupán a tagok színészi kvalitása, hanem a kémia, a szocializáció és mindenekelőtt a belső elhivatottság. Róbert elmondta, nem szándéka motiválgatni az embereket, elvárja, hogy a kollégákban legyen meg a belső igény a magas szakmai színvonalú munkavégzésre. A színházi munkában az is számít, hogy az ember mindent megtett-e a tehetségéből és lehetőségeiből adódóan.
A pár elmesélése szerint a köztük lévő félszavas megértés hatalmas energiát spórol meg a próbafolyamatokban, mivel nincs szükség az udvariassági körök megfutására. A kritika rendkívül közvetlen és világos, ami a külső szemlélő számára esetleg nyersnek tűnhet, de a munka szempontjából hasznos.
Amikor Markó Róbert – két évvel ezelőtt – átvette a Kabóca Bábszínház irányítását, számos meghatározó célt tűzött ki maga elé. Erről a következőképpen fogalmazott: „Jelenleg azon a ponton vagyunk, hogy két év alatt – a városvezetés segítségével – megteremtődtek a körülmények ahhoz, hogy európai szintű bábszínházként működjünk, a következő időszak arról fog szólni, hogy a művészi színvonal és a csapatdinamika is erőteljesebben összeálljon. Úgy látjuk, a nemzetközi térben is szép lehetőségeink vannak, ez többek között az Európa Kulturális Fővárosa programnak is köszönhető. Ma már nem kell elmagyarázni Európában, hogy hol van Veszprém és mire képes a térsége.”
Anna úgy látja, mára már jócskán sikerült eloszlatni azt a tévhitet a kultúrakedvelőkben, hogy a báb műfaja csupán gyermekeknek szól, így minden szombat este a felnőtteknek játszik a Kabóca, és a Spontán című sorozatuk estjük is erre erősít rá, ahol mindig egy ismert színész a vendégük: „Az első felnőtteknek szóló előadásnál még kaptunk a közösségi felületeken olyan kommenteket, ahol feltették a kérdést, vajon mit szólnak ehhez a gyermekek? Ez az Alaine – Ideje a meghalásnak című előadásomnál történt, de szépen megnyugtattam a kommentelőket, hogy ez a darab felnőtteknek szól. Szerencsére úgy látom, ma már értik, hogy ez nem csak gyerekműfaj, s azt is látom, hogy egyre többen látogatják a Kabócát. Sőt, gyakran tapasztalom, hogy a szülők is szívesen jönnének, de a gyermeküket nem tudják kire hagyni arra az időre. Bízom benne, hogy egyszer erre is lesz válaszunk az intézményen belül.”
És ha már felnőtt előadás: a Kabóca Bábszínház februárban tűzi műsorra Madách Imre Az ember tragédiája című klasszikusát, mely óriási vállalás részükről; véleményük szerint a darab kiabál a bábos megvalósításért. Úgy vélik, az előadás sokat adhat a középiskolás korosztálynak is, hiszen kötelező olvasmány a mű. Az elmélyült, hosszú próbafolyamat azért is lesz érdekes, mert a Kabóca minden művésze részt vesz a munkában. Az előadást Kocsis Pál, a színház művészeti vezetője rendezi, a dramaturg Markó Róbert, míg a tervező Boráros Szilárd. Március 21-én, a bábszínház világnapján pedig egy egész hétvégét felölelő programmal – bábos felvonulással, színházuk történetéről szóló könyv bemutatójával, valamint gálaműsorral – jelentkezik az intézmény.
