Egyszer egy közéleti vitaműsorban, amikor a moderátor elkezdte bemutatni, belekeveredett a titulusokba, ön pedig megjegyezte, hogy miért nem mondja azt egyszerűen, hogy Hont András, újságíró. Ugyanebben a műsorban hangzott el szintén öntől, hogy Magyarországon a klasszikus újságírás megszűnt. Hogyan oldja fel ezt a paradoxont?
Kékfestő is van, pedig megszűnt a kékfestés. Az újságírásban is vagyunk még páran, akik egy nem létező szakmát képviselünk. Ha az újság az a médium, amelyen keresztül az ember pénzért információt kap, az újságíró pedig fizetést, hogy az emberekkel közölje a híreket és a hírek mögötti vélt valóságot, akkor ilyenről már nem beszélhetünk. Tehát újságírónak titulálom magam, de a véleményem továbbra is az, hogy újságírás nincsen.
Ki, vagy mi mondta ki az újságírásra a végítéletet?
A közösségi média és főleg annak az okostelefonnal való kombinációja. A sajtónak régen volt egyfajta kapuőr szerepe. Bizonyos dolgokra azt tudta mondani, hogy nem engedi be hírek közé. Ha például egy híresség erőszakoskodott valakivel, de nem volt rá bizonyíték, akkor az újságíró helyesen azt tudta mondani, hogy még a pletykarovatban sem csinál neki helyet. Ma már nincsen ilyen zárás alulról, de felülről sem. Nem kell senkinek kuncsorogni a nyilvánosságért a sajtónál. A közösségi médiában bárki világgá kürtölhet bármit. A politikusnak sem kell kiállni az újságírók elé egy sajtótájékoztatón, elég csak elindítania egy streamet, ezzel a maga részéről megtette a tájékoztatás kötelezettségét.
Ettől függetlenül sokaknál az a saját tájékozottságuk bizonygatása, hogy olvassák a sajtót és ezt előszeretettel hangoztatják is.
De itt nem az információ a kulcs, hanem az identitás. A közép- és felsőközéposztály úgy gondolja magáról, hogy tájékozott attól, hogy meglehetősen sablonos, a világhoz hozzá nem értő médiumokat fogyaszt. Vagy azt mantrázza, hogy ő márpedig elolvassa, megnézi a híreket mind a két oldalról. De ez kilencven százalékban nem igaz. Valójában mindenki a saját buborékjából szeret tájékozódni.
Egy látványpékség lett a magyar sajtó?
Egy olyan látványpékség, ahol a mozi az én fejemben megy. Tehát azt fogom látni sülni, amit én látni akarok, hogy ott sütnek. Érdemes megnézni az Orbán-interjúmnak az első reakcióit a Telexen. Senki nem is sejtette, hogy ez az interjú elkészült, így felkészületlenül ért mindenkit. Emiatt az első szemlék kifejezetten normálisok voltak. Aztán nem sokkal később közölték a táborral, hogy politikailag hogyan kell értelmezni. Hogy alákérdezés volt és előre meg voltak adva a kérdések. Meg is jöttek a kommentek, de csak fáziskéséssel.
Amikor a mostani interjúnk miatt először felhívtam, azt mondta, nem szeret előre kérdéseket kapni és küldeni sem.
Ezt továbbra is tartom.
Az Orbán-interjú után készült önnel is egy beszélgetés az Ötön, ahol kvázi annak az interjúnak a kulisszatitkait mondta el. Számomra ez is egy furcsa jelenség, hogy igény van arra, a riporter utólag magyarázza el, hogy miért kérdezett úgy, ahogy.
Ez a rendszer hibája is. Ha Orbán Viktor sűrűbben adott volna interjút az elmúlt években – egyébként adott, csak főleg külföldi sajtótermékeknek – akkor nincs szükség arra, hogy megmagyarázzuk, hogyan készült az interjú. Egyébként tényleg az történt, hogy miután Orbán Balázs járt nálunk, eszembe jutott, miért ne próbálkozhatnánk be a másik Orbánnál is. Nem a Karmelitából jött az igény, hogy Orbán Viktor interjút akar adni az Ötnek és ezeket a kérdéseket tegyük fel neki. Azt pedig már az interjú előtt rögzítettem magamnak, hogy legfeljebb egyszer fogok visszakérdezni. Annak nem látom értelmét, hogy megkérdezem: „maga tolvaj?” – „Nem, nem vagyok tolvaj.” – „De, maga tolvaj.” Így is több, mint egy órát beszélgettünk, pedig negyven percesre terveztük az interjút.
A függetlenség és hitelesség kérdése is rendszeresen visszatérő topik a hazai közbeszédben. A két fogalom mennyire jár kéz a kézben? Lehet valaki úgy hiteles, hogy egyébként deklaráltan kormánypárti, vagy ellenzéki újságíró?
Akkor lehet hiteles, ha ott van az a lábjegyzet, hogy ő ebből a buborékból beszél kifelé. A független újságírással szemben már nagyobb fenntartásaim vannak, de ezt messzebbről kell kezdeni, ha a független kifejezést le akarjuk mérni. Mert itt mindenki a politikai függetlenségre gondol. Arra, hogy mely politikai oldal finanszírozza egy médiaszolgáltatónak a működését. A kilencvenes és kétezres években a deklaráltan politikai oldalak által eltartott lapok aránya kicsi volt. Persze ott volt a Magyar Fórum vagy a Hír TV, amikről tudva lévő volt, hogy a Fideszhez vannak bekötve, de a baloldalon ilyesmire nem volt szükség. Innen visszatekintve hihetetlennek tűnik, de volt olyan időszak ebben az országban, amikor a jobboldalnak nevezett konglomerátum gyenge volt, és csenevész gyökérzettel rendelkezett a gazdasági talajban. Viszont nézzük meg, hogy kik voltak a legnagyobb hirdetők! A nagy olajtársaságok, bankok és telekommunikációs cégek, akik addigra már privatizálták a fél médiát. Mennyi leleplező, vagy akár csak bíráló cikket olvashattunk ezekről a cégekről akkoriban? Semmit. A Postabank botrány derült égből villámcsapásként ért mindenkit, mert a sajtóban előtte nem jelent meg semmi arról, hogy problémák vannak a Postabankkal. De ez nemcsak a sajtótermékekre igaz, hanem a magyar kabaréra is. A kutya nem félt a politikusoktól, mert abban az időszakban meglehetősen kiszolgáltatottak voltak a finanszírozóknak. Sokat lehetett nevetni a Torgyán, Orbán, Medgyessy paródiákon, de egy bankárral sosem lehetett viccelődni. A függetlenség nem jelenti azt, hogy egy lap gazdaságilag teljesen független. A huszadik század elején működött utoljára, hogy egy szerkesztőség összeállt, létrehozott egy terméket és azt a piacon el tudta adni, mert volt rá kereslet. Most nem kell megvenni az internetes portálokat, maximum adományt lehet gyűjteni. Így pedig a függetlenség azt jelenti, hogy van egy személyes integrítása a médiában dolgozóknak. A véleményét, a világlátását, a végső terméket nem aszerint alakítja, hogy a tulajdonosnak mi lehet a szándéka, vagy milyen elvárásnak kell megfelelni.
A kormánypárti médiamunkások mégis számtalanszor megkapják, hogy nincs önálló véleményük, propagandisták. Az ellenzékiek pedig a „független újságírók”.
Akik nem a sajtó világában mozognak, azok félreértik a helyzetet. Azt gondolják, hogy a jobboldali orgánumoknál, a Magyar Nemzettől a Hír TV-ig olyan emberek dolgoznak, akiket megfélemlítettek és az ellenkezőjét írják, amit egyébként gondolnak. De ez sem így van. Többnyire olyan emberek alkotják ezeket a szerkesztőségeket, legalábbis, akiket én ismerek, akik alapjában egyet is értenek az ideológiával.
Nagy bajban van valaki, amikor ilyen dimenzióban próbálja elhelyezni az Ötöt. Nem mértem meg, de szerintem önöknél egálban vannak a kormány- és ellenzékkritikus tartalmak. Merész vállalkozás volt ilyen kétpólusú társadalomban elindítani egy ilyen brandet. Mi motiválta mégis?
Nem az a lényeg, hogy egy tévés műsorból hogyan nőtt ki az Öt, hanem hogy egyáltalán hogyan kerültünk az ATV-be. 2020-at írunk, a Covid akkor robban be. Csomó helyen leállnak a forgatások, mindenki az online térbe menekül és az egész világ a közösségi médiára szegezi a figyelmét, ahol brutális elérések vannak. Az én ötletem volt, hogy azokat az embereket, akik korábban különböző beszélgető-műsorokban szerepeltek, de most némileg parkolópályára kerültek, hozzuk vissza egy műsorba. Akik kicsit kívülállók, beazonosíthatatlanok. Mindannyian ismertük egymást korábbról, még ha nem is feltétlenül voltunk jóban. (Lásd: Puzsér Róbert.) Gavra Gáborral közösen vittük be az ötletet az ATV-be és számomra is meglepő volt, hogy milyen gyorsan transzformálódott önálló műsorrá. Elindult valami, ami különbözött az ATV addigi műsoraitól, ami elütött a tévé vélelmezett feelingjétől. Tehát nem arról van szó, hogy az ATV elindított valamit, amihez csatlakoztunk, hanem mi kezdtük el, aminek az ATV adott otthont. Ennek pedig logikus folyománya, hogy idővel önálló brand legyen az Öt. Csupán annyiban volt kényszerhelyzet, hogy elkezdett elfogyni a levegő azon emberek körül, akik ma az Öt szerkesztőségét alkotják. Mindegy, hogy jobbról, vagy balról jöttek és hogy ezer éve dolgoznak a médiában, az addigi csatornáikkal munkatársként már nem találták meg a hangot, olyan elvárások voltak, amiknek ők nem akartak megfelelni.
Jobbról és balról is érkeztek emberek az Ötbe, mégis a jelenlegi ellenzék szemében egy tüske, amit önök csinálnak és ez nagyon hamar eljut ahhoz a bírálathoz, hogy az Öt is csak egy fideszes szócső.
Esetünkben az ilyen a bírálatok nem újak, csak régen úgy hívták, akiktől megkaptuk, hogy DK-sok. Én elhiszem, hogy a politikába újonnan érkezők számára minden úgy tűnik, mintha velük kezdődött volna minden, de ez nem így van. És itt nemcsak a politikusokra gondolok, hanem a kommentelőkre is. A régi ellenzéki érzelműek a nagy kudarcok után kihullottak, a helyükre érkezők pedig most találkoznak először politikai véleményműsorral. Közben persze a kormánysajtó is előszeretettel pécézett ki minket és csináltak lejárató anyagokat. Ez utóbbi valóban megszűnt, ezt lehet változásnak tekinteni.
Ez a legnagyobb bűnük az ellenzéki oldalon, hogy a kormánysajtó nem fúj önökre?
A jobboldalon rájöttek, hogy nekik nagyobb biznisz, ha nálunk egy ezer karakteres szösszenetből, amiben ötszáz foglalkozik azzal, hogy a kormány mit szúrt el, háromszáz névelő és szóköz, a maradék néhány szó pedig az ellenzéket savazza, abból csak az utolsót emelik ki. Ezt látva pedig még frusztráltabbak és agresszívebbek lesznek az ellenzékiek, akik nem foglalkoznak azzal, hogy mi volt korábban, csak a pillanat számít nekik. Hogy lehet az, hogy az az ember, aki 2024-ig az első sorban tapsol minden egyes Orbán-szeánszon, az mostanra már hősies ellenálló? Erre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne totális elmebaj. Én elhiszem, hogy fáj ezzel szembesülni.
Talán a magyar embereknek szüksége van egy klasszikus „apu” karakterre a politikában. Aki magára vállalja a harcot, legyen az ellenség Brüsszel, vagy éppen Orbán Viktor és a NER.
Ez ennél árnyaltabb. Bibó ír erről, amikor a francia forradalom eredményein elmélkedett. Egészen addig az uralkodás egy szerep volt, amit a forradalom letört, de ez a társadalmat készületlenül érte, a demokráciába belecsöppent tömegek pedig ott álltak vezetetlenül, fejetlenül, ezért megszületett a romantikus vezető képe, ami onnantól néhány protestáns gyökerű országot leszámítva végig kísérte az európai történelmet. De ezek inkább csak emblémák a politikusokon, hogy egy hősi vállalkozás élére ők állnak. Az idősödő Orbánban talán felfedezhető az ilyen „apu” karakter, de a fiatalban még nem volt meg. Orbánnak a képessége alapozta meg a politikai szerepét. Felmérte, hogy pusztán szóképekkel élve a közösség kisebb részéhez tud elérni, ezért „zámbódzsimisítette” magát, így pedig már sokkal nagyobbhoz. Én ezt a feloldódást nem kedvelem, de azt meg kell hagyni, hogy minden megszólalásában van valamilyen állítás, amihez külön történetet tud kapcsolni. Az ellenzék mostani vezére pedig inkább ennek a paródiája. Egy karaktertől elvárom, hogy életszerű legyen. Legyen bármilyen kapcsolata a tegnapi napjához. Tőle viszont a saját közössége ezt nem várja el. Egyik posztjában hosszan dicséri Trumpot, hogy milyen jó ember, a következőben pedig elátkozza, aki felvásárolta az országot. És százezrek nem kérdeznek vissza, hogy mégis nem zavarja-e ez az ordító logikai ellentmondás.
Vannak, akik ezt azzal magyarázzák, hogy a Fidesz végtelenül leegyszerűsítette a politikai kommunikációt – migráns, Brüsszel, háború. Az embereknek pedig kényelmesebb, ha nem kell túlgondolnia a dolgokat.
Ezt nem a Fidesz találta ki, csupán felismerte. Pontosan így működik a NER. Felismer, észrevesz dolgokat, igazodik hozzájuk, vagy megpróbálja magához igazítani azokat.
Van önnek és az Ötnek valamilyen küldetéstudata, változtatásra való igénye? Szélmalomharcnak tűnhet egy ilyen beállt társadalmi rendszerben.
Ha az ember nem akarna valamilyen hatást elérni, akkor menjen el más, tisztességesebb szakmát űzni. Azt lehet célnak tekinteni, hogy a közönség ne legyen ostoba. Hiszen egészen addig ostoba dolgokat fognak kapni a politikától, kultúrától és csomó minden mástól is, ami az életükre befolyással van. Nem kötelező hülyének lenni. De, amíg az ember elhiszi, hogy a személyes életét az határozza meg mindenben, hogy négyévente az ország többsége jól vagy rosszul dönt, addig ne várjunk változást a politikától se!
