Máté evangéliuma, az egyetlen bibliai forrás, amely beszámol róluk, meglehetősen szűkszavúan. Csupán annyit említ, hogy „bölcsek” (magoi) érkeztek napkeletről. Ez a görög kifejezés nem királyokat, sokkal inkább a perzsa vagy pártus udvar tudós papjait jelöli. Ők a kor igazi polihisztorai voltak. Egyszerre értettek a csillagászathoz, az álomfejtéshez és a matematikához.
A történészek szerint a legvalószínűbb az, hogy ezek a bölcsek a Zoroaszter vallás követői voltak, akik a csillagok járásából próbálták kifürkészni a világtörténelem nagy fordulatait. Krisztus születésekor sem kalandvágyból keltek útra, hanem egy precíz asztrológiai számítás vezette őket. I. e. 7-ben ugyanis a Jupiter és a Szaturnusz bolygók háromszor is látványosan találkoztak a Halak jegyében, ez a jelenség pedig a korabeli értelmezés szerint egy új világkirály megszületését jövendölte Júdeában.
Bár a néphagyomány szerint istállóba érkeztek, a bibliai szöveg pontos olvasata szerint a bölcsek már egy „házban” találták rá a gyermekre és anyjára, Máriára. Ez arra utal, hogy látogatásukra nem közvetlenül a születés után, hanem akár hónapokkal, sőt két évvel később kerülhetett sor. Ezt támasztja alá az is, hogy Heródes a bölcsektől megtudott időpont alapján a két évnél fiatalabb fiúgyermekek megölését rendelte el.
De vajon tényleg hárman voltak, és valóban királyokként kell-e rájuk gondolnunk? A Biblia nem ír számot, a hármas szám csupán az ajándékok – az arany, a tömjén és a mirha – számából eredő későbbi következtetés. A királyi méltóságot is csak a 3. századi teológusok ruházták rájuk, hogy ezzel is igazolják az ószövetségi próféciákat, melyek szerint uralkodók hódolnak majd a Messiás előtt. A keleti egyházak hagyományaiban például sokszor tizenkét bölcsről emlékeznek meg, ami számmisztikailag az apostolokat vagy Izrael törzseit szimbolizálja.
Érdemes megállni a neveiknél is, hiszen a Gáspár, Menyhért és Boldizsár trió ma már elválaszthatatlan az ünnepi kánontól. Eredetük azonban nem a jeruzsálemi udvarba, hanem egy 6. századi latin kézirathoz nyúlik vissza. A nevek jelentése is beszédes. A Gáspár perzsa eredetű, jelentése „kincstárnok”, a Menyhért héber gyökerű, jelentése „a fény királya”, míg a Boldizsár (Belsazár) babilóniai név, amelynek jelentése: „Baál óvja meg az életét”. Ezek a nevek tehát nem történelmi tények, hanem szimbolikus utalások arra, hogy a bölcsesség és a gazdagság minden irányból Krisztus felé tart.
A bölcsek által hozott ajándékok sem csupán értékes vagyontárgyak voltak, hanem komoly teológiai üzenetet hordoztak. Az arany a királyi hatalom elismerése, a tömjén az istenség előtti hódolat jelképe, a mirha pedig – amelyet akkoriban holttestek balzsamozására használtak – a gyermek jövőbeli szenvedésére és halandóságára mutatott rá.
