A poszt retorikája klasszikus erkölcsi fölényre épít. Megnevezi a bűnöst, Orbán Viktor hallgatását gyalázatosnak minősíti, majd személyes viszonnyá egyszerűsíti a külpolitikai konfliktust, amikor Robert Fico „szlovák haverként” jelenik meg a szövegben. Ez a leegyszerűsítés jól működik a közösségi médiában, érzelmeket mozgósít, könnyen fogyasztható, erkölcsi állásfoglalást kínál.
A gond ott kezdődik, amikor az erkölcsi mérce kizárólag kifelé működik.
A poszt egyik kulcsmondata szerint elfogadhatatlan börtönnel fenyegetni a véleménynyilvánítást. Ez így van. Csakhogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem osztható fel földrajzi vagy politikai alapon. Nem válik alapjoggá Pozsonyban, miközben Budapesten feltételes. Nem lesz szent elv, amikor más csinálja rosszul, és eszköz, amikor kellemetlen kérdések érkeznek. Amikor egy politikus nyilvánosan arról beszél, hogy újságírók körülményeit meg kell vizsgálni, egzisztenciális következményeket kell levonni, akkor pontosan ugyanahhoz a logikához nyúl, amelyet most hangosan elítél.
A poszt további része a jövőbe vetített hatalom nyelvén íródott. A „leendő TISZA-kormány külügyminisztere” már utasít, már követel, már határidőt szab, már nagykövet hazaküldéséről beszél. Ez a nyelvezet önmagában is beszédes. Olyan magabiztosság sugárzik belőle, amely beidegződésből fakad. Aki így beszél, az nem egy lehetséges forgatókönyvet vázol fel, mert már kész helyzetként kezeli a saját hatalmát.
A háttértörténet ismeretében mindez még hangsúlyosabb. Magyar Péter nem kívülről érkezett ebbe a világba. Állami vezetőként, jogászként, a végrehajtó hatalom belső köreiben szocializálódott, pontosan tudja, mit jelent a jog nyelve, mikor válik eszközzé, mikor válik nyomásgyakorlássá. Ezért különösen problematikus, amikor a véleményszabadság védelmezőjeként lép fel, miközben saját megszólalásaiban már megjelent a fegyelmezés, a számonkérés, az egzisztenciális fenyegetés gondolata.
A poszt végére odaszúrt megjegyzés Schiffer András kapcsán végképp leleplezi a logikát. A gúny, a hiteltelenítés, az insinuáció itt már nem politikai vita része. Karaktergyilkosság könnyed formában. Pontosan az a stílus, amely ellen elvileg ez az egész kiállás szólna. A kör bezárul.
Itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, amelyet sokan igyekeznek elkerülni. Ha ugyanazokat a reflexeket látjuk új szereplőknél, amelyeket elutasítunk a régiekben, akkor mi értelme a cserének. A „de Orbán”, a „de a Fidesz” érvelés ezen a ponton értelmét veszti. Nem azért, mert ne lenne igaz, azért, mert nem ad választ arra, amit az ország valójában vár. Nem kevesebb arroganciát, nem ügyesebb kommunikációt, nem szebb szónoklatokat: más viszonyt a hatalomhoz.
Ez a poszt ezért egyszerűen lehangoló. Egy új politikai szereplő, aki a szabadság nyelvén beszél, miközben a mondatai mögött ott dolgoznak a régi beidegződések. A sajtószabadság nem akkor sérül, amikor börtönről beszélnek. Akkor kezd el sérülni, amikor a hatalom képviselői úgy érzik, joguk van eldönteni, kinek milyen ára legyen a véleményének.
Ha a kormányváltás ígérete ezen a ponton nem tud többet mutatni, akkor jogos a kérdés, amely egyre több emberben megfogalmazódik. Nem az, hogy ki a rosszabb. Az, hogy végre lesz-e valaki, aki tényleg jobb.
