A veszprémi MCC-ben telt ház fogadta a vendéget, akit Csík Richárd, a helyi képzési központ vezetője faggatott, bár a „faggatás” talán túl erős kifejezés egy olyan beszélgetésre, amely inkább hasonlított egy időutazással egybekötött, bensőséges baráti társalgásra. Apropót Kálnoky Borisz magyarul is megjelent, Őseim földje című könyve szolgáltatott, ám hamar kiderült, a kötet nem csupán egy családfakutatás eredménye, hanem egy mélylélektani nyomozás a „hova tartozás” után.
Hogyan születik meg egy arisztokrata család évszázadokat átívelő krónikája? Az ember azt hinné, egy ódon könyvtárszobában, gyertyafény mellett, de Kálnoky Borisz gyorsan lerombolta a romantikus illúziókat, hiszen a könyv ötlete Isztambulban, egy meglehetősen leharcolt lakás fürdőkádjában született meg.
„A szemközti fal hatvan centire volt, omladozó vakolattal, penészfoltokkal. Néztem ezt a falat, és a foltokban egy keleti dzsinn és egy keresztény angyal keverékét véltem felfedezni. Ott, abban a transzcendentális pillanatban hasított belém: könyvet kellene írni a családomról” – mesélte a szerző a rá jellemző önironikus humorral. A sorsszerűséget mi sem bizonyítja jobban, minthogy két órával később megcsörrent a telefonja; egy német kiadó kereste meg ugyanezzel az ötlettel.
A könyv központi alakja Kálnoky Hugó, a szerző nagyapja, aki 1900-ban született, és 1955-ben hunyt el úgy, hogy unokája sosem ismerte, mégis könyvet írt róla. Borisz viszont nem történelemkönyvet akart írni, hanem az embert kereste a dátumok mögött. Beleképzelte magát nagyapja bőrébe, vajon mi motiválta a döntéseit?
A szerző őszintén beszélt az identitás kérdéséről, a hazátlanságról beszélt. Nagyapja Amerikában indián törzsfőnökökkel beszélgetett, akiknek a sorsa kísértetiesen hasonlított a magyar arisztokráciáéra. „Minket kitelepítettek” – mondták az indiánok. „Itt is vannak fák, de ezek nem azok a fák. Az ember olyan, mint a fa: ki lehet tépni és át lehet ültetni máshová, talán túl is éli, de sosem lesz már ugyanaz.”
Kálnoky Borisz számára a „föld” nem pusztán ingatlant vagy birtokot jelent. Hanem a biztonságot. Az emberi jogot ahhoz, hogy legyen egy hely a világban, ahová tartozunk.
A beszélgetés egyik legizgalmasabb pontja az volt, amikor Borisz a származása kettősségéről vallott. Apai ágon ott a híres Kálnoky-család, miniszterekkel, tábornokokkal, medveölő hősökkel, bár ez utóbbi, a családi címer eredetét magyarázó őstörténet valószínűleg csak a családi legendárium. Anyai ágon viszont sziléziai németek állnak, egyszerű, dolgos emberek. „Tavalyelőtt derült csak ki számomra is a teljes történetük” – mesélte Borisz. Egy lengyel hölgy kereste meg, aki megvette édesanyja családjának régi házát, és a tető alatt, gondosan elrejtve dokumentumokat talált. „Ott nem voltak grófok. Volt viszont asztalos, cseléd, és a csúcsot a vidéki postás jelentette. Megtaláltuk a királyi kinevezést: Ferencet vidéki postássá nevezik ki. Erre ők legalább olyan büszkék voltak, mint a másik ág a nemesi címre.”
Ez a kettősség adja Kálnoky Borisz karakterét is. Németországban született, számos országban élt, német az anyanyelve, mégsem kapott német állampolgárságot fiatalon, mert a hatóságok úgy ítélték meg: „nem elég német”, nem biztos, hogy meghalna a hazáért. Ma már, ahogy mondja, ez mosolyogtató, de akkoriban az identitáskeresés nehéz súlya volt.
„A modern életben az emberek a munkájukból merítik az identitásukat. Én orvos vagyok, én menedzser vagyok, ennyi pénzem van – mondják. Nálunk ez másképp volt” – magyarázta a szerző. Édesapja, bár a vagyont nem tudta átörökíteni, egyetlen dolgot sulykolt beléjük: a név kötelez. „Ez nem kiváltság, ez kötelesség. Egyfajta magatartásformát követel meg az embertől. Felelősséget, szolgálatot és tartást.”
Ez a tartás az, ami átsegít a nehézségeken. Ami akkor is megmarad, ha a vagyont elviszi a történelem vihara. Kálnoky számára a székelyföldi visszatérés, a Köröspatakon érzett folytonosság adta meg azt a pluszt, amit a nyugati világban sosem talált meg. „Amikor 1980-ban először jártunk ott, és a helyiek úgy néztek ránk, mint akik hazatértek... az egy érzelmi sokk volt. Pozitív értelemben.”
A beszélgetés utolsó harmadában az újságírás és a tanítás került terítékre. Kálnoky Borisz ma az MCC Média Iskolájának vezetője, és pedagógiai hitvallása éppolyan egyszerű és tiszta, mint a családi öröksége.
„Nem elméleteket tanítunk, hanem gyakorlatot. De a legfontosabb üzenetem a diákoknak nem szakmai, hanem emberi: legyetek jó emberek” – mondta határozottan. Szerinte a jó kommunikáció alapja a hitelesség, a hitelesség alapja pedig az önazonosság. „Ne hazudjatok. Ha olyan helyzetbe kerültök, hogy a nevetek alatt valótlanságot kellene állítani, inkább ne írjátok alá. A neveteket őrizzétek meg tisztának.”
