Kérdésünkre tehát, hogy miért éppen a Szegény gazdagok történetéhez nyúlt, egy gyerekkori emléket idézett fel, a történet pedig nem az olvasmányélménnyel kezdődik, hanem egy veszprémi grunddal:
„A Jeruzsálemhegyen nőttünk fel a testvéremmel, ahol rengeteget bandáztunk más gyerekekkel. Akkoriban láttuk az 1959-es Szegény gazdagok filmes változatát, és a csapatunkkal elhatároztuk, hogy színházat fogunk csinálni. Tisztán emlékszem arra is, hogy Gerzson bácsi szerepére pályáztam. Évekkel később, már bölcsészként olvastam el a szóban forgó Jókai művet, ma pedig íme, bemutatjuk a színházunkban. Egyébként nem ez az első, hogy Jókai regényt állítok színpadra, hiszen korábban A kőszívű ember fiait is bemutattuk. Az azonban – bármilyen hosszú is – lineárisabb szerkezetű, párbeszédesebb, „színpadbarátabb” anyag volt. A Szegény gazdagok ezzel szemben anekdotikus, epikus szövetű, időben ide-oda ugráló, kevés dialógussal dolgozó regény. Több mint egy évig ültem rajta, és volt idő, amikor komolyan feltettem a kérdést, egyáltalán színpadra állítható-e.”
A kulcs végül egy mellékszereplőben rejlett: Kálmán figurájában. A fiú, aki hátat fordít a gazdagságnak, a pénznek és a családi elvárásoknak, hogy a szabadságot válassza, vándorszínész lesz, társulatot alapít, csődbe jut, újrakezdi – vagyis maga a színház. Vándorfi Kálmán karaktere köré építette az előadást. Kálmán nem csupán szereplő, hanem játékmester, narrátor, alkotói válsággal küzdő figura, aki a saját családjának történetéből ír darabot.
A rendező hangsúlyozza: az adaptáció szövegének kilencvenkilenc százaléka Jókai. A nyelvhez ragaszkodott, meggyőződése, hogy ha a színész érti, miről beszél, a ritkábban használt kifejezések is világossá válnak.
A történet mondandója messze túlmutat a klisén, miszerint „aki gazdag, lélekben szegény, aki szegény, lélekben gazdag”. Vándorfi szerint Jókai legalább háromféle gazdagságot mutat meg. Ott vannak az újgazdagok, akiket inkább zavar a pénzük, mintsem felszabadít: zsugorik, kapzsik, ízléstelenek.
A második réteg az arisztokrácia, a féktelen mulatozások, értelmetlen vadászatok és orgiák világa, amelynek legkülönösebb alakja a Hátszegi báró, azaz Fatia Negra. Ő az a figura, aki nappal nagylelkű, éjjel rabló; aki kölcsönad, majd visszarabol; aki a bányák mélyén hamis aranyat ver, miközben mérhetetlen vagyona van. Nem ördög, nem Drakula – hanem sok kultúrájú és nemzetiségű, szétszakadó személyiség, aki egyszerre keresztény és muzulmán, világpolgár és kalandor. Vándorfi rendezőként kihasználta ezt a kettősséget, a „vér és arany” motívumát, amelyhez vendégszövegként még Ady sorai is társulnak.
A harmadik réteg a határvidék, a román gazdagok, a maffiaszerű, vérközeli világ. A szegénység pedig semmiképp sem romantikus: megjelenik egy nagyon érdekes figura, a román pópa, aki meglepően modern gondolatokat fogalmaz meg arról, mitől marad szegény egy nép. Nem csupán anyagi hiányról beszél, hanem az oktatás és a tudás iránti vágy elvesztéséről – arról, hogy ahol nincs iskola, nincs jó tanár, ott a szegénység önmagát termeli újra.
A darab egyik legizgalmasabb dramaturgiai játéka Fatia Negra kilétének lebegtetése, amelyet Vándorfi László a legvégéig húz. Jókai már a regényben is szándékosan bizonytalanságban tartja az olvasót, Vándorfi pedig tovább feszíti ezt a húrt. A figura mitológiai alakká válik: „Fatia Negra nem egy és ugyanazon személy. Többször elkapták, többször felakasztották, mégis él. A darab nem musical, de időnként tánc, ének, kiváltképpen román népdalok szakítják meg a cselekményt. Kiszólások, kikacsintások emlékeztetik a nézőt arra, hogy amit látnak, játék. „Vigyázzatok, csalok” – idézi Vándorfi Rodolfót.
A társulat számára ez az előadás generációváltást is jelent. Fiatal csapat áll színpadra, Vándorfi szerint óriási kísérlet ez, s jól látszik, hogy működik. A darab vége nyílt vallomás a színházról, Jókai szavaival:
„Sok ember kigyógyult már a színészetből, ki más pályán boldog véget ért, de a magamfajtát nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad lét őrjöngő szomja.”
Az előadásról bővebben itt olvashat.
