A Bakui Balett Akadémián végzett, pedagógus és koreográfus diplomát klasszikus balett szakon Kijevben szerzett. Táncolt többek között a Szentpétervári balett együttesben. Jelenleg gyerekeket tanít Veszprémben, a Csermák Antal Alapfokú Művészeti Iskolában. Nemcsak technikára, hanem jelenlétre, kitartásra és az érzelmek pontos megfogalmazására. Most első sorban arról beszélgettünk vele, milyen lelkiállapot szükségeltetik, amikor az élet nehéz helyzeteket gördít elénk, de szóba került az is, milyen anyának tartja magát, mi volt számára meglepő, amikor a városunkba érkezett, és vajon miért látja manapság már sokkal kisebbnek a Földünket, mint régen…
Kezdjük messziről: hová tennéd a művészi, balett iránti érdeklődésed forrását?
Két dolgot emelnék ki, ami meghatározta az utamat. Az egyik a nővérem, aki négy évvel idősebb nálam, és balett akadémia növendéke volt. Először ritmikus gimnasztikára járt, majd jött a balett. Oktatói azt javasolták szüleinknek, hogy tehetségét ne hobbi szinten kezelje, komolyabb utakra lesz szüksége. Felvették balett akadémiára, mindig lelkesen figyeltem, ahogy a spicc cipőket igazgatja, ahogy viszonyul a balett világhoz. Persze láttam a fájdalmat is, a sérüléseket és azt, hogy mivel jár ez a világ. De, ami igazán meghatározta az utam, az egy film volt Anna Pavlováról. Fokin, A hattyú halála koreográfiáját táncolta, s a filmben meghalt a produkcióban. Kisgyermek voltam, de arra gondoltam, milyen felemelő érzés lehet ennyire belehelyezkedni egy szerepbe, egy karakterbe, egy érzésbe; szenvedni attól, amit valójában nagyon szeretsz.
Érdekes, hogy olyan kicsiként már bele tudtál helyezkedni ebbe az érzésbe…
És a mai napig együtt tudok érezni ezzel. Az egész életemet így élem: a jót is, de a rosszat is mélyebben élem meg. Ez olykor segít, olykor pedig kifejezetten nehézséget okoz. Mindenesetre a művészetben remekül fel tudom használni.
Áldás és átok?
Pontosan! Nekem is álmom lett eltáncolni A hattyú halálát, és láttam, hogy nagyon mély érzések szükségesek hozzá. Ezáltal hiteles és vonzó ez a darab. Nem feltétlen ideális adottságokkal rendelkezem: magas vagyok és erősebb csontozatú, mint általában a balerinák. Viszont céltudatos, beleérző vagyok és mindent elkövettem, hogy ellensúlyozzam a hiányosságaimat. Úgy vélem, akiknek könnyebben jön a siker, ők a karrierjük után talán nehezebben találják meg a helyüket a nagyvilágban. Az én életem: megtanulni küzdeni, felállni és továbbmenni.
Ezt pontosan hogyan kell érteni?
Éppen a felvételim előtt eltörtem a kezem a csúszós udvaron, így gipsszel a kezemen kellett felvételiznem. Ma visszagondolva értelmezhetem ezt egyfajta jelzésnek, ami azt üzente: nem lesz könnyű az út. Harcolni kell, tapasztalni, majd szépen felállni és továbbmenni. Édesapám focista volt, érdekes módon nagyon megérintette a kultúra, a művészet. Érzékenysége elkísérte. Könnyezett, amikor a saját lányait figyelte a színpadon, de nagy áhitattal hallgatott végig egy operaelőadást is. Anyukám az élet mindennapi dolgaival foglalkozott, nagyon ügyelt a külsőségekre, arra, hogy egy nő hogyan jelenjen meg. Követte a divatot és a mai napig megtalál a legújabb divattrendekkel.
Ez egy kislánynak fontos lehet, nemde?
Abszolút! Ráadásul ezt az odafigyelést a színpadra is fel kell vinni, tehát kifejezetten jól jött anyukámnak ez a szemléletmódja. Amikor ma a tanítványaimnak koreográfiát készítek, a ruhákra, jelmezekre is nekem kell figyelnem. Nincsen saját tervezőnk, dizájnerünk, ráadásul nagyon imádom a jóminőségű ruhadarabokat. A munkám nagyon sok kreativitást igényel, szeretek mindenhonnan ötleteket gyűjteni, így filmekből inspirálódni, vagy akár zenéből, versekből, festményekből vagy szobrokból. Folyamatosan nyitott szemmel járok a világban.
Volt benned megfelelés a szüleid felé?
Soha senki felé nem volt bennem megfelelési kényszer, sőt a szüleimnél épp fordítva volt: látták, hogy nehéz az utam, ahogy azt is, hogy mégis van erőm felállni és továbbmenni. Ha hibáztam is, mindig mellettem álltak.
Miféle hibákra gondolsz?
Mindig nagyon kíváncsi voltam a világra, mindent látni akartam belőle. Aztán ahogy az ember tapasztal, úgy érik emberi csalódások, később már kevésbé bízik meg másokban. Engem is értek hasonlók, fel kellett ismernem, ha kihasználtak, ha visszaéltek a bizalmammal.
Tizennyolc évesen kerültem el Bakuból Szentpétervárra, egy hatalmas városba teljesen egyedül. Ott sok nagy kérdést fel kellett tennem magammal kapcsolatban, például, hogy ki vagyok én, hová tartozom, mi az otthonom?
Hiszen bár a Szovjetunióba születtem, mert Azerbajdzsán a része volt, úgy éreztem, egy új országba érkezem, amikor Pétervárra kerültem. A szüleim – a felbomlás után – végül azeri állampolgárok lettek, én orosz. Egyedül voltam a nagyvilágban, az első színházi fizetésemet úgy ahogy van ellopták, folyamatosan spóroltam, kenyeret és száraz kekszet ettem, ezektől hízni kezdtem, akkor óriási feladat volt lefogyni. Esténként meleg szerelésekben futottam, hogy minél többet izzadjak, súlyt veszítsek és formába kerüljek. Nem volt egyszerű...
Tehát tizennyolc évesen kerültél Szentpétervárra, s meddig maradtál?
Körülbelül nyolc évet. Pétervár engem nagyon elvarázsolt. Gyerekként már terveztem, hogy ott fogok élni, hogy oda fogok tartozni. Aztán amikor felkerültem, jöttek a turnék, a sok munka, viszont én még mindig iszonyúan kíváncsi voltam a világra. Hirtelen összeért minden, megnyíltak a határok, engem pedig vitt tovább az érdeklődésem. Kíváncsi voltam más népekre, más kultúrára. Érdekes, régen óriásinak éreztem és gondoltam a Földet, ma már kevésbé.
Vajon mi változott benned?
Bejártam a világot, és a mai napig folyamatosan utazom a gyerekekkel nemzetközi versenyekre, rengeteget tapasztaltam belőle. Szeretném, hogy megismerjék a munkámat, amit a balettnövendékekkel felépítek. Ez nem könnyű út és a szerencse sem segített soha. Mindent egyedül értem el. A színpad megmutatja, hogy képes vagyok valamire, vagy nem.
Mire tanított Magyarország, és azon belül Veszprém, amikor Szentpétervár után egyszer csak ide csöppentél 2004-ben?
Amikor megérkeztem, nagy lendülettel vetettem magam a munkába és igyekeztem mielőbb megtalálni a helyem. Furcsa volt számomra azokat a szavakat és kifejezéseket hallani, hogy „majd” és „szépen, lassan”. Mára már másképp gondolom és jónak látom: türelmesebb lettem. Próbálok lassítani, kevésbé rohanok és több időt szánok az átgondolásra. Kifejezetten szeretek munka után otthon időt tölteni, töltődni a család melegében.
Kulturális értelemben is egészen érdekes lehetett a megérkezés…
Bevallom, az elején nagyon szenvedtem, körülbelül három év kellett, mire igazán azt mondhattam és éreztem, hogy megérkeztem. Csak az érti ezt, aki átélt hasonlót. Ez idő alatt folyamatosan küzdöttem magammal: menjek? Maradjak? Mára már mondhatom, nagyon örülök, hogy erős voltam és kitartó…. és maradtam.
Mit adtál fel azzal, hogy eljöttél Pétervárról?
Gyakorlatilag az akkor tervezett életpályámat kellett elengednem. Gyermekeim születtek, s ahogy az elején is említettem, nagyon nehéz út volt számomra a balett. Szerencsére pontosan tudtam, hogy az oktatás felé szeretnék orientálódni, Veszprémben erre nagyszerű lehetőség nyílt.
Egyre inkább úgy éreztem, azért érkeztem Veszprémbe: hogy felépítsem a balett kultúráját!
Mára elmondhatom, rendkívül szép eredményeket sikerült elérnünk, és reményeim szerint nagyon sokáig tudom még ezt csinálni. A balett az életem, ezért úgy tervezem, életem végéig ebben leszek. Olyan fiatalokkal dolgozhatok együtt, akikre igazán büszke vagyok, és ők is büszkék arra, hogy balettot tanulhatnak. És azt, amit átadnak a színpadon, az életben is tudják kamatoztatni. A színpadon különböző karaktereket kell tudni megmutatni: a szenvedélyt, az őszinte és önzetlen szeretetet, örömöt és bánatot, erőt vagy gyengeséget.
Hogyan lehet a legkisebbeknek megtanítani a legmélyebb érzelmek átadását?
Részletesen elmagyarázom a kitalált koreográfiát. Átbeszéljük, hogy az adott szituáció milyen érzést kell, hogy átadjon a nézőnek. Beszélünk általánosan az életről, emberségről, barátságról, szeretetről és szerelemről. Két ember kapcsolatáról, az egymáshoz fűződő viszonyról és érzésekről. És a legfontosabb: a személyiségről. Az élet tapasztalásait próbáljuk átadni a színpadon. Persze vannak más módszerek is. Előfordul, hogy filmet ajánlok nekik, melyekből tanulhatnak és elgondolkodtatja őket. Utoljára a PÍ életét ajánlottam nekik. Vagy színpadi előadást nézünk meg, hogy példát vegyenek táncosoktól. Ezek a saját tapasztalások és gondolatok fontosak a személyiség fejlődésében és megmutatásában a tánc nyelvén.
Mintha az életre is nevelnéd őket…
Így is mondhatjuk, s közben érzelmileg magam is töltődöm. Van egy számomra nagyon fontos koreográfia: miután saját tapasztalásból, megélésből született. Még Szentpéterváron éltem, kollégiumban, úgy tizenkilenc éves lehettem; az épületünkkel szemben egy gyermekotthon volt. Amikor elindultam a munkába, el kellett sétálnom az otthon mellett, ami rácsokkal volt elkerítve. Egy kislány a rácsok mögül folyton felém nyújtotta a kezét és azt kiáltotta: „Anya! Anya!”. Szörnyű érzés volt, ráadásul még magamat is gyereknek éreztem akkor. Itthon készítettem ebből egy koreográfiát, ami nagyon sikeres lett. Mivel örök téma, időről időre előkerül és eltáncoljuk. Minden növendékemnek megtanítom. A gyerekek megtanulják belőle, hogy együtt erősek és kitartók tudnak lenni. Ez az erő egyszerre felemelő, szívmelengető, szívszorító és megható.
Ha már szóba került az anya fogalma: Te milyen anya vagy?
Nagyon nehéz kérdés, erről a gyermekeim jobban tudnának mesélni. Úgy gondolom, nem könnyű velem. Határozott vagyok otthon és a munkában is. Viccesen mondhatnám úgy is, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy otthon vagyok-e vagy a balett-teremben? Szeretem, ha a dolgok precízen mennek, ha megbeszéltünk valamit, akkor ahhoz tartják magukat. Úgy látom, nagyon életrevaló mindkét gyermekem, rendkívül önállóak, és készen állok rá, amikor majd eljön az idő, hogy elengedjem őket. De mindig mellettük leszek. A lányom örökölte jobban a származási vérvonalam. Szereti az orosz nyelvet, otthon így beszélünk vele és folyamatosan érdeklődik az orosz kultúrával kapcsolatban. A fiam vérvonala inkább magyar. Bár beszéli az oroszt, kevésbé igényli annak használatát otthon. Amiben mindketten hasonlítanak: szeretik, amit főzök. Az „otthoni” ízek mindig különlegesek a megszokott „itthoni” ízvilághoz képest.
Hogy látod az itthoni kulturális kínálatot?
Amit kiemelnék, hogy szerintem nagyon jó színészeink vannak. Személyesen is ismertem és nagyra tartottam Tompos Kátyát. Közel állt hozzám, nyilván azért is, mert félig orosz, s nagyon jól megértettük egymást. De szívesen említem a Trokán-családot is, végtelenül alázatosak és szerények, és természetesen tehetségesek. Sokat járunk az Operaházba és a Hangvillába. Változatos és színes programokból válogatunk. Szeretjük a fiatal tehetségeket is, nem csak a korosztályunknak megfelelő előadókat választjuk. Rengeteg a tehetséges fiatal minden vonalon. Az előadásokon kívül koncertekre járunk, kiállításokat nézünk. A gyermekeim és a férjem is igénylik az ilyen jellegű programokat és utána részletesen átbeszéljük, kire milyen hatással volt?
Említetted, hogy ameddig csak tudsz, addig a veszprémi balettért fogsz dolgozni. Így képzeled el a jövődet?
Pontosan, ezen belül rengeteg célom van. Szeretném, ha az alapfokú művészeti iskola balett tagozata magasabb szintre kerülhetne. Szeretném, ha mind az, amiért küzdök és amit felépítek, nyomot hagyna az emberekben és egyáltalán Veszprém városában. Mindig is célom volt, hogy Veszprém a balett városa is legyen. Szeretném, ha lennének olyan tanítványaim, akikkel majd együtt dolgozhatok és amikor eljön az idő és visszavonulok, rájuk bízhatom Veszprémben a balettet. A férjem látja, érzi és folyamatosan mondja: egy balerina az ő szemében hivatás. Egy balerina egész életében balerina. Az élet minden területén, minden megnyilvánulásban az. Jó volna hidat képezni az emberek között, generációk között. Akár a szobrok, az épületek: nemcsak azoknak szól, akik abban a korban éltek, mint amikor elkészült a mű. További nagy álmom, ha egyszer Veszprémben egy balerina-szobor is állhatna. És amikor vendégek, turisták érkeznek ide, látnák, hogy ez a város igazán a balett városa is.
