Mielőtt rátérnénk a darabra: hogy érzed magad jelenleg a pályádon? Azt csinálod, amiért annak idején elkezdted?
Igen. Mindig is volt bennem egy belső hang, ami gyerekkorom óta irányít. Ez határozta meg az iskoláimat, a barátaimat, az ízlésemet, végső soron az egész életemet. Ez a hang azóta is megvan, és a diplomám óta is igyekszem ezt követni. Miközben próbálok része maradni annak a struktúrának, amit színházi és filmes világnak hívunk, a legfontosabb mégis az, hogy a saját ízlésem, invencióim és benyomásaim mentén haladjak.
Ez a fajta belső iránytű mennyire bizonyult megbízhatónak?
Elég stabil. Az elmúlt másfél évtizedben olyan munkákban vettem részt, amelyekre mind büszke vagyok. Mindig egy kicsit előrébb tudtam lépni, ez is megerősített abban, hogy érdemes hallgatni erre a hangra.
Én azok közé a régi vágású művészek közé tartozom, akik a hivatást maximálisan előtérbe helyezik, nem nyilatkozom sem politikai, sem szexuális hovatartozásról, nem találsz rólam bulvár híreket, a magánéletemet sem teregettem ki soha.
Már gyerekként is megvolt ez a belső hang, akkor sem jelentett problémát, hogy képviseljem magam, hogy kiálljak magamért.
Ismét Veszprémben játszol, tavaly Az Ördög című Molnár Ferenc darab címszerepében láttunk, most pedig A fiúban játszod Pierre-t, az édesapát. Hogy kerültél a Veszprémi Petőfi Színházba?
Régóta ismerjük egymást az igazgató úrral, Oberfrank Pállal, és már évekkel ezelőtt is felmerült, hogy jó lenne együtt dolgozni. Amikor végül konkrét lett a lehetőség, és idejöttem, nagyon jól éreztem magam. A fiú kapcsán újra hívtak, azonnal igent mondtam. Ebben az is benne volt, hogy egy olyan alkotói közegbe érkeztem, ahol van közös nyelvünk és bizalmunk egymás felé.
Milyen volt maga a próbafolyamat?
Elég intenzív és személyes. Kimondottan különböző alkatok vagyunk Józan Lászlóval, emiatt a többiek rengeteget nevettek rajtunk, de úgy vélem, jó utat jártunk be: a végére egy nagyon egységes előadás állt össze, ami mindkettőnk ízlését és elvárásait tükrözi.
Mi fogott meg leginkább a történetben?
A darab szépen rámutat arra, az emberek miként mennem el egymás mellett – akár a legszorosabb családi kapcsolatban is. A mű egyik legfontosabb eleme, hogy azt hisszük, látjuk a másikat, miközben valójában fogalmunk sincs arról, mi zajlik benne. Ez nemcsak idegenek között történik meg, hanem apa és fia között is. És ez szerintem nagyon korszerű és fájdalmasan ismerős jelenség.
Mennyire nagy kihívás Pierre megformálása?
Rendkívül komplex feladat. Egy negyven körüli férfi színész teljes eszköztárát megköveteli: könnyedséget, humort, drámai mélységet, rugalmasságot. Ha létezne olyan, hogy „színészvizsga” ebben az életkorban, akkor ez egy mesterszintű lenne. És csak maximális teljesítménnyel lehet átmenni rajta.
Könnyen adta magát?
Inkább a végére állt össze, én alapvetően „finiselő” típus vagyok: gyűjtöm az anyagot, építkezem, és az utolsó szakaszban rakom össze igazán. Itt is így történt – az utolsó napokban kezdett igazán a helyére kerülni minden.
Emberként is ad valamit ez a történet?
Igen, leginkább egyfajta figyelmeztetést arra, hogy mennyire könnyű félreérteni egymást generációk között – akár a saját családunkon belül is. A darab többek közt arra is felhívja a figyelmet, hogy próbáljuk megérteni a fiatalokat. Ne abból induljunk ki, hogy mi ismerjük az ő helyzetüket, hiszen az a szemüveg, amin keresztül mi nézünk, már nem feltétlen kompatibilis az ő világukkal. Egyre jobban látszik, mennyire különböző világokban élünk, és ha nem próbáljuk ezt aktívan áthidalni, akkor egyszerűen elbeszélünk egymás mellett. Ez tehát egy fájdalmasan pontos tükör arról, hogy mennyire nem látjuk egymást – még akkor sem, amikor azt hisszük, hogy igen.
Az előadásról bővebben itt olvashat.
