– Mi volt az ön számára az elmúlt tizenhat év legnagyobb sikere?
– Hadd emeljek ki hármat. Az első az Utcazene Fesztivál. Nem én hoztam létre, de komoly részem volt abban, hogy megszülethetett. A második a Veszprémi Ünnepi Játékok, amit szintén nem én találtam ki, de egyike voltam a keveseknek, akik akkor is kiálltak mellette, amikor a többség még csak nevetett rajta. A harmadik a Dubniczay-ház. Éveken keresztül szégyelltem magam, amikor vendégekkel jártam a várban, és kerülgetni kellett a lepusztult épületet. Büszke voltam, amikor sikerült ebből az állapotból kimentenünk. Mindebből az is látszik, hogy sikereim nem egyéni teljesítmények. Muraközy Pétertől Mészáros Zoliig, Vándorfi Lacitól László Károlyig mindig voltak szövetségeseim, és én is büszkén voltam az ő szövetségesük.
Asztalos István
– A legnagyobb kudarc?
– Biztos, hogy a Rajk-emlékművel kapcsolatban másként járnék el. Nevessen ki, aki akar – nekem őszintén tetszett az az elképzelés. Kiálltam érte, hittem benne. Engem ért a legnagyobb csalódás, amikor egy csúnya, lesilányított változat jelent meg Veszprémben. Azt is tudomásul kell vennem, hogy közpénzből felállított emlékmű esetében a közízléstől ilyen mértékben eltérni nem lett volna szabad.
Biztosan másként kezelném a háziorvosok ügyét is. Éveken keresztül küzdöttünk, csatákat vívtunk, amelyek nem a mi háborúnk csatái voltak. A magyar egészségügy végtelenül beteg, az állam pedig évtizedek óta gyenge és gyáva, nem megoldotta, hanem lefelé tolta a konfliktusokat. Nekünk pedig, itt a végeken maradt az elkeseredett harc, vergődés egy ócska szisztémában pénztelenül, magunkra hagyva. Mégis, azt hiszem, nem voltam okos, amikor sajnáltam azt a 30–50 millió forintot, hogy a veszprémi háziorvosok legalább viszonylag elégedettek legyenek.
– Miként élte meg az ellenzéki szerepet?
– Rosszul. Váratlanul, sokként ért négy éve a választási vereség. Az emberben belül tizenkét év után él egy kép, hogy mennyit ér az, amit tett, és ha a tükörben valami egészen mást lát, akkor összeomlik benne a világ. Ezt a világot azóta sem sikerült igazán újraépítenem. Az ellenzéki szerep tudathasadásos állapot. Az ember egyszerre akarja városa fejlődését, ugyanakkor meg abból él, amit a másik oldal elront. Alapvetően aktív ember vagyok, az ellenzéki szerepben elvesztettem annak a lehetőségét, hogy csináljam a város ügyeit. Végül úgy látom, hogy a magyar politikában egyfajta törzsi állapot jött létre, megszűnt az igazán értelmes, alkotó párbeszéd lehetősége. Az érték nem számít, csak a hovatartozás. Pedig a képességek, a tehetség és a tehetségtelenség, a tisztesség és a tisztességtelenség nem törzsek szerint van szétosztva a világban. Ez egy buta, pazarló szisztéma, mert elvesztegeti a vesztes törzs értékeit. Sem rövid távon, sem hosszú távon nem fogja szolgálni a magyar közéletet. Láttam ezt a helyzetet mindkét oldalról. Láttam, amikor szegfűskertté lettek az önkormányzatok, és látom most, amikor narancsligetekké váltak. Amit mondtam, mindkét esetre értem.
– Miért hagyta abba a politikai pályát? Kiöregedett?
– Ha a legcsekélyebb mértékben is akartam volna, indulhattam volna az MSZP színeiben. Döntöttem, nem akartam. Nem az értékeimet hagytam el, hanem a politikát. Nem kiöregedtem, hanem korszerűtlenné váltam. Nem vagyok már ebbe a világba való, nem az én fajtámra van szüksége a mai politikának. Ez nem feltétlenül baj. Nem kell mindig, mindenáron korszerűnek lenni; aki a jelenben nem érzi jól magát, tartozzon nyugodtan, büszkén a múlthoz. Félreálltam, jöjjenek a korszerűek, de én már nem szeretnék közéjük tartozni.
– És ha lett volna esélye a győzelemre?
– Akkor azt hiszem, másként fontolom meg a helyzetet. De vesztes törzshöz tartozom, tudomásul vettem, és levontam a konzekvenciákat. Győzni nem győzhettem volna, de megverethettem, megaláztathattam volna magam, csinálhattam volna végleg bukott embert magamból. Bizonyára vannak, akik ezt gyávaságnak mondják. Én meg azt mondom, hogy kell ahhoz valami bölcsesség, hogy az ember ne döntsön rosszul ott, ahol jól már nem dönthet.
– Éveken keresztül dolgozott Porga Gyulával, új polgármesterünkkel, mi a véleménye róla?
– Számomra kellemes meglepetés volt a személyisége. Amikor bekerült a városi testületbe, tiszteletteljes gyanakvással tekintettem rá. Ám ez fokozatosan feloldódott, és azt hiszem, mindketten rájöttünk arra, hogy bár a másik oldalon állunk, nem vagyunk ellenségek. Nem mindenben értettünk egyet, de mindent meg tudtunk vitatni, és nem gyűlöltük egymást. Higgadt embernek tartom, ez nagy erény, mert egy polgármester számos konfliktushelyzetbe kerül. Nagy tapasztalattal rendelkezik, hiszen életének jelentős részét a politika világában töltötte. Azzal, hogy humán emberként polgármester lett, kockázatot is vállal, hiszen a városvezetés ügyeinek nagy része a gazdasági szférához kapcsolódik. Kívánom neki, legyen sikeres. Vékony jégen fog járni, tudjon talpon maradni rajta!
– Megérte az elmúlt 16 év?
– Aminek értéke van, annak ára is. Egyrészt olyan élményekben volt részem, amiket soha nem felejtek el, másrészt olyasmit tehettem hozzá a szülővárosom életéhez, amire másként nem lett volna esélyem. Ezek az értékek. Ára is volt persze. Ahogy a politika tekintélye aláhanyatlott, úgy politikusnak lenni egyre inkább fosztóképzős létállapotot jelentett. Az autonóm értelmiségi szerep lehetősége tizenhat évre bezárult előttem. Pártszínekben politizáló ember szellemileg lehet belül szabad, de kifelé nem. Gondolhat, amit akar, de nem beszélhet, nem írhat szabadon. Ezt rosszul éltem meg. Évekre elveszítettem a színházat is, az alkotó értelmiségi szerepét. Egy politikus személyét sok indulat veszi körül, a színház pedig csapatmunka, és én nem tehettem ki ezeknek az indulatoknak a barátaimat. Vállaltam tehát az önkéntes szilenciumot.
– Az elkövetkező időszakban mi lesz az érték?
– Életem nagy kérdése, hogy az autonóm, alkotó értelmiségi és a tanár értelmiségi szerepét újra tudom-e formálni, el tudom-e játszani, és elfogadják-e tőlem az emberek. Amikor elhagyott az alpolgármesteri szerepem, akkor ezzel párhuzamosan hirtelen rengetegen hagytak el. Sokan, akik korábban előre köszöntek, vissza is csak alig. Ezt nem könnyű megélni. De a szerepváltás megmutatja, hogy mi szólt a pozíciónak, és mi az embernek. Aki megmaradt most is barátnak, az tényleg a barátom volt mindig is, a többiekért meg nem kár. Visszatértem a tanári pályához: ez mindenestől én vagyok – és szeretnék, nagyon szeretnék visszatalálni szerelmemhez, a színházhoz. Az életemben véget ért az a korszak, amikor a szerep adott hozzá a személyiségemhez. Most nekem kell a személyiségemet a szerephez hozzáadni. Az életem tele van kérdésekkel, kihívásokkal. Az imént azt kérdezte, kiöregedtem-e. Ötvenhárom évesen még mindig úton vagyok, válaszúton. Hogyan lehetnék hát öreg?
