Beth Hart démonokkal él együtt. Nem spirituális értelemben, ezek materializálódott démonok. Élettörténetébe belelapozva, az első oldalakon egy zeneileg végtelenül tehetséges kislánnyal találkozunk, aki egy idő után már nemcsak talentuma kibontakoztatására használta a zenélést, hanem ide menekült el azoktól a démonoktól, amiket a családi ház viharos körülményei idéztek meg.
Ezek kamaszként is vele maradtak és hozták magukkal az alkoholt és a drogot, Beth Hart pedig hiába nyert felvételt a Los Angeles-i Előadó-művészeti Középiskolába cselló és ének szakra, az intézményesült zeneképzése félbemaradt. A függőségi szerek vele maradtak felnőtt életében is, folyamatos libikókát játszva vele – engedték eljutni az áttörő siker kapujáig, majd újra lerántották a mélybe, hogy aztán a tehetségének létráján ismét ott álljon a világhírnév előtt a zenéjével.
Beth Hartnak tavaly kellett volna színpadra lépnie a VeszprémFesten. Akkor, koncertszervezői szempontból az utolsó pillanatokban mondta vissza „egészségügyi okokból” a fellépést, sőt, egész európai turnéját. Idén viszont leszállt a gépe Magyarországon, csütörtök este pedig egy nagybetűs, szerethető nő jelent meg a színpadon néhány olyan blues-zenész társaságában, akik úgy néztek ki, mintha a twin Peaks egyik részéből léptek volna ki.
Beth Harton látszódtak a démonokkal való küzdelem nyomai. A tetovált tekergő kígyó a karján mintha még meg is mozdult volna néha, amikor hamisíthatatlan, karcos, mégis lágyan hullámzó hangjával elkezdte a koncertjét.
A blues egy különleges műfaj – akkor is képes jól szólni, ha egy tucat zenészből álló zenekar áll a színpadon és úgy is, ha csak néhány felkent papja és papnője a stílusnak. Beth Harték négyen voltak összesen, de ez a négy ember nem kérdezett sem a kottától, sem egymástól – pontosan ismerték ennek a műfajnak a mélységét. Persze mindaz kevés egy katartikus koncerthez, ha néhány elvont művész a zene titkainak a tudója. Át is kell tudni adni, el kell tudni mesélni, meg kell mutatni a szemnek és fülnek.
És talán ez Beth Hart egyik különleges képessége. A démonjai, akik kísérik már nem visszahúzzák. Beth Hart megtanulta használni őket. Ha kell, akkor elmesélve a zenében a harcait, ha kell, akkor lélekben csupaszon, testben pedig a színpad közepén térdelve a hanghullámok gyűrűjében. Vagy éppen egyedül ülve a zongora előtt, ahol olyan mélységeket és magaslatokat idéz meg, amiket biztosan nem tudna egy olyan ember, aki körül nem lebegnek a démonok.
A VeszprémFestből hátra van még két koncert. Sosem szoktunk sorrendet állítani ezek között, már csak a közönség eltérő ízlése miatt sem lenne illendő. Abban viszont már-már biztosak lehetünk, hogy aki átélte Beth Hart koncertjét, évek múlva is emlegetni fogja még az idei nyarat.
