– Hogyan kapcsolódott be Veszprémben a forradalomba, és hogyan élte meg azokat a kezdetben felemelő, később drámai helyzetekben bővelkedő napokat?
– A forradalmi események előtt a veszprémi magasépítő vállalatnál dolgoztam asztalosként, ahol fociztam is. Úgy emlékszem, hogy a 23-i pesti események híre az egyetemen zajlott tüntetések, szónoklatok és másnap az akkori Piac téri tüntetés (ma Óváros tér) révén ért el a veszprémi lakosság többségéhez, így hozzám is. A felvonulásokon egyetemi oktatók, orvosok, hallgatók, munkások, diákok, idősek, fiatalok egyaránt jelen voltak. Békés hangulatra emlékszem, verseket szavaltak, a kommunista vezetők leváltását követelték, „Ruszkik haza!” „Aki magyar velünk tart!” jelszavakat skandáltak. A helyiek 24-én létre akarták hozni a nemzetőrséget, ahova bátyámmal, Istvánnal, valamint Somhegyi György barátommal jelentkeztünk. A helyi pártvezetők először megtiltották, majd 25-én engedélyezték a nemzetőrség felállítását. A parancsnokok katonatisztek voltak, szakaszparancsnokom Molnár István volt. Akkor már betöltöttem 19. évemet, ám sokan nem voltak még 18 évesek sem, de előfordult, hogy 70–80 év körüli idősek is velünk tartottak.
– Honnan szereztek fegyvert?
– Fegyvert az átállt katonáktól, a Jutasi laktanyából kaptunk, volt géppisztolyunk és kézigránátunk is. November elseje, másodika környékén néhány társammal a rendőrséggel, egyetemistákkal együtt dzsippel járőröztünk a városban, figyeltünk a rendre, például őriztük a Völgyhidat, nehogy valaki felrobbantsa. November 4. után jöttek nagy erővel az oroszok Veszprémbe, hogy leverjék a felkelést. Ez idő tájt vonultunk fel mi, nemzetőrök a várba az egyetemisták után, ahol a helyi papok adtak nekünk enni- és innivalót. Nem láttuk igazán az ellenfelet. Úgy hallottam, egyes felkelők például a Károly templom tornyából lőttek az oroszokra. Néhány magyar katonát lelőttek az oroszok. A tankok kétfelől támadtak, a mai Séd mozi és a Völgyhíd irányából, Szentkirályszabadjáról még ejtőernyős kisegítésük is volt nekik. Amikor aknavetővel lőttek ránk a várnál, az én térdembe is belefúródtak a robbanás következtében repülő bazalt kőszilánkok. Az oroszoknak nagyobb veszteségük volt, kb. 150-200 fő. Közülünk jobbára csak sebesültek voltak, a halottak számát nem lehet tudni pontosan. Emlékszem például Szalainéra, aki sebesült volt, de Nagy László meghalt, fia János megsebesült. Egy rátóti katonát például tévedésből lelőttek az oroszok, amikor kiszállt a kocsiból, ő éppen csak hazafelé tartott Tatabányáról. Minden évben megkoszorúzzuk a sírját. Barta pártbizottsági tagnak például szintén tévedésből lőtték el a lábát az oroszok, pedig fehér zászlóval integetett. Heves harcokat vívtunk az oroszokkal, akik szintén magunkfajta fiatalok voltak, gyakran egymást is lőtték; lőttek mindenre, ami mozgott…
– Mi történt Önnel a harcok után?
– A színházzal szemben lévő postaépületébe vittek az oroszok, előtte levetettem a pufajkát, alatta civil ruha volt, ezután kérték az irataim. Később a mai légiirányítási parancsnokság épületébe kellett mennem, ahol éjfélkor kihallgattak, egy priccsen aludtam. Akkor éjjel többször felébresztettek, fegyverekről faggattak, honnan szereztem, hol vannak, adjam le őket. Többször bevittek ezután, még vasárnap is. A fegyvert korábban a kukoricásba dobtam, de megkerült. Utána hazaengedtek, a későbbi napokban újra behívtak. A kihallgatás alatt bántalmaztak, a jegyzőkönyvet, a papírokat kivették a kezemből. A nyomozók kihallgatása után sem keresett meg ügyvéd. A megbízott ügyvéddel csak a bírósági tárgyalás előtt találkoztam, aki félrehívott a szobájába, azt tanácsolta, hogy tanúsítsak megbánást. 1957 januárjában három év börtönre ítéltek, de 1957 májusában amnesztiát kaptam. Néhány elítélt áldozat nevére emlékszem. Németh László forradalmár parancsnokot, balatonakali lakost 5 évre ítélték, Toller Istvánt és Brenner István fűzfői ipari tanulót pedig szintén letartóztatták. Sajnos nem emlékszem pontosan minden részletre. Brusznyai tanár úrra viszont igen, amikor lebeszélte a fiatalokat az egyetemnél, hogy senki ne vigyen el, és ne használjon fegyvert.
– Említette, hogy börtönbüntetésre is ítélték „tetteiért”. Az amnesztia után mi történt Önnel?
– Folytattam a munkát a magasépítési vállalatnál, 1957 májusban a bútorgyárnál, majd az ÉDÁSZ-nál. Nem bocsátottak el a múltam miatt, csak kevesebb fizetést kaptam. Megnősültem, családom lett, dolgoztam. A ’60-as években dolgoztam Pap János Wartha Vince utcai házépítésénél. Nem igazán beszéltem az ’56-os eseményekről 1989-ig, a rendszerváltásig. Ezután léptem be az ’56-os Szövetségbe, de tagja vagyok a POFOSZ-nak (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) is. Valamennyi kárpótlás jár a nyugdíjam mellé, valamint bátyámmal együtt kitüntetést és oklevelet is kaptunk. Később semmisségi papírt állított ki a számunkra a Veszprém Megyei Bíróság.
– A forradalomról a rendszerváltás óta beszélhetünk szabadon. Hogyan értékeli főleg a mai fiatalok viszonyulását 1956-hoz és a szabadsághoz?
– A rendszerváltás nem volt teljesen sikeres, mert sok kommunista maradt a helyén. Sajnos keveset tudnak ’56-ról a fiatalok, mivel nem mertek róla beszélni, nem tanították. Úgy érzem, mi a szabadságért harcoltunk. Többet kéne róla tanulniuk, főleg azoktól, akik akkor éltek.
– Ön szerint mi lehet a tanulsága '56-nak?
– A szabadságért és a hazáért küzdeni kell, mint akkor. Nem szabad engedni, hogy ilyen újra megtörténjen.
