A Szentivánéji álom egy trükkös lehetőség-bazár vagy ördöglakat, a színház négyszáz éve folyamatosan keresi a nyitját, a megoldásait, nem tud tőle szabadulni. Shakespeare korai vígjátékában tündérek kuszálják össze a szerelmi szálakat (egy varázsital segítségével), athéni fiatalok keresik a boldogságukat, a tündérkirályné pedig (szintén varázslat hatása alatt) egy szamár ölelésére vágyik nagyon. A szerző nem igazít el, hogy miért meséli el ezt nekünk, üzenete homályban marad. Van viszont egy nagyon erős belső szépsége, melegsége a Szentivánéji álomnak.
Szergej Maszlobojscsikov és Péti Krisztina
A Veszprémben november 26-án színpadra állított előadást Szergej Maszlobojscsikov rendező eredetileg 2004 nyarán mutatta be a Gyulai Várszínházban, a következő évadban pedig műsorra tűzte a budapesti Új Színház. Maszlobojscsikov Szentivánéji-rendezése sajnos már hat éve is zavaróan ötletszerűnek, átgondolatlannak tűnt (a gyulai bemutatóhoz volt szerencsém); miután bekerült a pesti kőszínházba, a kritika nem is bánt vele kesztyűs kézzel. (A Pukk-Philostratus-Tetőfi szerephármasban már akkor is Eperjes Károlyt láthattuk.)
Eperjes Károly
Maszlobojscsikov rendezése a Szentivánéji álom pszichologizáló megközelítésével dolgozik, álomszerűnek mutatja a varázsital okozta jellemváltozás utáni történéseket, az előadás végére pedig már az is kérdésessé (viszonylagossá) válik a néző számára, hogy a karakterek melyik változata valós, melyik csupán álmodott.
Az épített díszlet mindössze két elemből áll: egy hatalmas, sötét fal zárja hátul a játékteret, rajta ház méretű nyílással; a nyílásban egy előre-hátra mozgó, négyzet alapú, hajópadlós emelvény vagy pódium (amely hol tisztásként, hol trónteremként, hol tündérek kertjeként funkcionál). Díszletnek értelmezhető még a színpad fölött az egész előadás alatt masszívan gomolygó működ, amely időnként homályosítja, máskor elfedi a színpadkép jelentős részét, egy percre sem engedve feledni, hogy amit az ember lát, tapasztal, az mind az elme reprezentációja, kivetülés csupán, nota bene ködkép, korántsem a rögzített és megismerhető/leírható valóság (merthogy olyan nincs is). Összevissza jelmezek (Oberon utcai viseletben, Demetrius barokk kabátban, Pukk amerikai stílusú zsakettben parolázik, Helénán esküvői ruha) és eklektikus zenei környezet (a bécsi klasszikus futamtól a népzenei motívumig): furcsa, széttartó az egész kép, amit a színészek egyéni teljesítményei sem tudnak szervesíteni.
Szalma Tamás
Oberon szerepe itt kevéssé hangsúlyos, még kevésbé színes, de Szalma Tamás magabiztosan ragadja meg a lényeget. A tündérkirály nála nem dühöngő uralkodó, hanem higgadt, ám a felsőbbrendűségének tudatában lévő férj, aki meg akarja leckéztetni dölyfös feleségét. Szalmának jó áll ez a karakter. A más szerepeiben felbukkanó széles mozdulatok, éles váltások, túlhúzott nyomatékok nélkül (itt és így) sokkal emberibb, nézőközelibb jelenség, és jobban érvényesül telt orgánuma is.
Eperjes Károly hat éve még pimasz vitalitással, izmos cinizmussal formálta meg a szálakat mozgató Pukkot, dinamizmus és erő volt legalább az ő játékában (ha az előadás egészében nem is). Tréfáiban a nyers gonoszság manifesztálódott, nevetésétől itt-ott elrettent a néző. Most fáradt volt, sokkal halványabb.
Oberfrank Pál
Az előadás legkiemelkedőbb csillaga Oberfrank Pál. Szikrázó tisztasággal, manírok nélkül jeleníti meg Tompor, a lelkes (bár kevéssé jó képességű) iparos-színész alakját. Szerethető az egyszerű telhetetlensége, amivel magának követeli az oroszlán szerepét is, őszintén és jólesően vakarózik szamárként, és végig olyan nyílt, elsőszándékú a tekintete, amilyen csak egy kedves, de műveletlen takácsé lehet. Oberfrank játéka kivilágít az egyébként borongós-szürkés színpadképből, minden megnyilvánulása élmény.
Vajda Károly, Szűcs László és Tóth Loon
Szerettem az iparoslegényeket. Vajda Károly olyan kedvesen esetlen Lavorként, mint egy becsiccsentett, sárban hempergő Mikulás, Csarnóy Zsuzsanna macskamozgása Vinkliként/oroszlánként nagyon meggyőző. Tóth Loonnak mesteremberből Thisbévé kell válnia, és az átalakulás tényleg varázslatos, úgy lesz nővé, hogy közben megmarad benne az iparoslegény is, az eredmény pedig egy kikent-kifent transzvesztita, de egyáltalán nem visszataszító vagy tolakodó, inkább csak vicces, ahogy adja, egyedül az ő alakításán tudtam tiszta szívvel, kitörően nevetni.
Titánia három tündér-kísérője már Shakespeare-nél is csak egy csapat idegesítő, gágogó liba (bár ott négyen vannak, Maszlobojscsikov az egyiküket elspórolta). Főző Ditta, Szűcs Krisztina és Terescsik Eszter egyként felel meg ennek az egyszerű követelménynek, szemtelenek, hangosak, erősek, sokszor túljátsszák úrnőjüket is.
Szűcs Krisztina, Terescsik Eszter és Főző Ditta
Az előadás szerényebb vígjátéki ereje a rendezői koncepción túlról, az egyik színésztől kap váratlan segítséget. Trokán Anna abszolút civil a pályán. Az általa megformált karakter szinte leesik a színpadról, alakítása annyira tehetségtelen, hogy az már szürreálisba fordul át, durva és művészetidegen megszólalásai, gesztusai kínos komikumként kísérik a produkciót. Trokán Helénája egy gyengeelméjű, permanensen ordibáló takarítónő a színen; amikor kardot fog a kezében, akkor is olyan, mintha partvisnyéllel hadonászna, emberi reakciókat nem képes felmutatni, csak torokhangon bömböli a szövegkönyvet bele a megvilágított működbe.
Trokán Anna és Dobra Mária
Dobra Mária Hermiaként szálkás, pontos tragika, szépen rajzolódnak fájdalmának ívei, a két szerelmes ifjú pedig (Gere Dénes Ákos Demetrius-ként, Horváth Zoltán Lysanderként) jó riválisnak mutatkozik, segítik egymást a színpadon. Gere magabiztosabb, végig tud a szépfiúságra koncentrálni, Horváth Zoltán néha még küzd azzal, hogy a hangja betöltse a nézőteret, erőlködik itt-ott, és olyankor inkább csak felmondja a szövegét.
Gere Dénes Ákos, Trokán Anna és Horváth Zoltán
Az előadásban rengeteg a geg, az allúzió, egy-egy helyen még vicces is (Hajrá Veszprém! kiáltják az összekapaszkodott iparoslegények a próba előtt), de ezek nem segítik egy egészleges kép kibontakozását, felépülését, mert nincs is ilyen kép. Nagyobb baj, hogy Maszlobojscsikov egyáltalán nem tud történetet mesélni, nem ismeri a narráció befogadhatóságának alapvető szabályait, ezt a Szentiváéjit a cselekmény szintjén sem tudják követni azok a nézők, akik épp nem friss olvasmányélménnyel érkeznek a színházba, annyira zavaros elejétől a végéig (ami erős rendezői udvariatlanságnak számít ma már).
Szergej Maszlobojscsikov koncepciója népszínházas szempontok szerint körülményes, nehézkes, a kísérletező rendezői színház felől megközelítve avitt közhely-parádé. Néhány üdítő momentum rázza fel a nézőt, például amikor az iparoslegények románcos színdarabja átalakul Rómeó és Júliává – az egy szép részlet. És akkor Nádasdy Ádám remek, új Shakespeare-fordítását még nem is méltattam.
