Hol volt, hol nem volt, tán még a kismagyar tőzsdevilágon is túl, ahol akadt egy igazságos pártfunkci, aki Mátyás köntösét magára öltve még az olyan szegény szerzeteket is megsegítette, mint Rózsa Ubul, a posztmagyar költő.
Történt volt, még a kiskoalíció megkötése előtti időkben, hogy Ubul ismét gondolt valami csodaszépet, s azt lepötyögte avitt számítógépén (még 1983-ban csempészte nyugatnémetből), és nagy lelkendezve felkereste álmai kiadóját, hogy jelentetné meg az ő prózaverseit; megszépítendő, jó kedvre derítendő Gömört, ahol úgy elurhodott a pesszimizmus, hogy még a bankvezérek is kedvetlenül végezték nemzetépítő munkájukat, noha idestova húsz esztendeje elzúgtak felettük a rendszerváltásnak nevezett szólamváltás utolsó hullámai, s most már semmi akadálya sem volt, hogy a kozmosz minden erői az ő páncélszekrényükbe terelgessék a megizzadt magyar forintokat. Persze akadtak olyanok is, akik ezt az egész magyarságot átjáró pünkösdi szélzúgást csak afféle gengszterváltásnak titulálták, hiszen Ubul és társai továbbra is ott előszobázhattak a bankvezérek most már igazi bőrrel bélelt ajtajai előtt. A többség ugyanis be sem kukkanthatott a sebtében összetákolt, hőn óhajtott kismagyar tőzsdepalotába. Még Gömörben, az optimizmusáról elhíresült vármegyében is falvédő szlogenné vált: kimentek a tankok, bejöttek a bankok...
Ám ezek a bankvezérek továbbra is úgy viselték magukat, mint a nagy francia forradalom után visszatért Bourbon-királyok: semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Most már bátran építhették bankszékházaikat, magángalériáikat és golfpályáikat, utazhattak a Bahamákra, és gyermekeiket nyugati business schoolokba járathatták.
A művészfélék persze még cudarabbul jártak, mint a társadalom így-úgy ügyeskedő és tollasodó szerencsésebbjei. A pártállam, mely előszeretettel hivatkozott a közre, kutya kötelességeként juttatott nekik némi koncot: megbízást, ösztöndíjat, publikálási lehetőséget. És leírhatták – igaz, sokszor virágnyelven, hogy Tuskó elvtársék ne érthessék –, milyen is valójában a Tábor legvidámabb barakkja.
Ubul is közéjük tartozott: az állampárti vásznak és kötelékek szakadozása idején roppant népszerű volt: kézről kézre adta az ország. Ő volt az, aki bátran kimondta: meztelen a király! Ám a Nagy fal leomlása után mintha megritkult volna körülötte a levegő. A szót átvették a gombamód szaporodó pártocskák újsütetű felkentjei. Akik ugyan nem voltak oly vesébe látóak, de még csak ügyes rétorok sem, bugyuta mondataikra mégis sokan odafigyeltek, néha még az Üveghegyen túl is. Ne szépítgessük: nem volt már szükség az ő finoman cizellált eszmefuttatásaira. Amúgy is unta már az ide-oda szaladgálást; visszavonult hát könyvtárszobájának falai közé. És megírta az új idők új dalait: a posztkommunizmus nagy eposzát. Kebelbarátai nagyon örvendtek: kitapintotta korunk fő ütőerének ritmusát. Most már csak kiadni kellett. Ám az általa ismert kiadók úgy kihaltak, mint a jégkorszak után a mamutok. Mit volt mit tenni, nyakába vette a székesfővárost. Csakhogy a vers-dzsungelekért nem kapkodtak a kiadók. – Túl hosszú, nehezen érthető. – Erre még nem vevő az ország, hallotta a felkent ítészek verdiktjét.
Az első kiadóban, melybe belebotlott, percek alatt elküldték: ők csak képes albumokat adnak ki, verseket, pláne moderneket! semmiképp.
A második kiadó csak krimivel és szakácskönyvekkel foglalkozott. – Az ön szövege nehezen emészthető, kapta a kurta választ.
A harmadikkal már több szerencséje volt. Vájtfülű Vajk hamar felismerte az ő szöveguniverzumának az ő csodálatosságát, s hajlandó volt kiadni. De ő is nincstelen, mint a nádi rigó, hitelből él; maholnap becsukhat, mert az a rögeszméje, hogy mai magyar költőket ad ki. Negyedik emeleti, ütött-kopott folyosóról nyíló ajtaja felett ott virított az ismert Csokonai-idézet: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!
Már számtalanszor le kellett volna húznia azt a bizonyos a rolót, de az utolsó pillanatban mindig akadt, aki megsegítette. Ubul sem kerülhette el a minden magyar költők sorsát: szponzort kellett keresnie.
Elsőként Csáky úrhoz kopogtatott be, aki nem tévesztendő össze szépapjával, akinek szalmáját anno széthordták. Ő már bátran nyújtózkodhatott az újonnan átadott bankpalota vezérigazgatói szobájában, ahonnét az üvegfalú pátióban csordogáló sörforrásra láthatott.
– Édes egy fiam, rosszul áll a bankunk, nem adhatok, sokba került a székház, és nem volt olyan kivitelező, aki ne csapott volna be. Különben is most a választásokra készülök, mondotta volt a mi kissé bátortalan Ubul barátunknak.
A második bankvezér, Negédessy úr irodájához egy porcelángalérián át vezetett az út. Ubul hamar észrevette, hogy a szobrocskákról egy nárcisztikus pénzember gyenge ízlése csillog vissza.
– Édes egy fiam, hát nem tudod, hogy nekem most sokba kerül a polgármester- jelöltség. Mindenki engem akar megfejni. Verseskötetekkel nem tudok szavazatokat szerezni.
A harmadik, akit csak Dollárpapaként ismert a világ, küldte el a legdurvábban. A Medanszié feliratú helyiségből csupán annyit üzent ki a portással, hogy most ő is a képviselőjelöltséggel van elfoglalva. Különben is, ő legfeljebb az Internet híreit olvassa, versesköteteket végképp nem vesz kézbe.
Ubul ekkor igazat adott Csokonainak, és utolsó fillérjeit összekuporgatva, végső elkeseredésében elhatározta, vonatra száll, hogy meglátogassa a nagy előd debreceni sírját, elpanaszolandó: mivé lett a költészet e hazában!
Orrát lógatva ott sétafikált fel s alá a Keleti pályaudvar peronján, amikor Igazságos Mátyással, a pártfunkcival hozta össze a jó sorsa, aki ugyanarra a vonatra várt, mint Ubul, akinek nem kellett magyarázkodnia lógó orra miatt, annak okát Mátyás azonnal tudta.
Igazságos Mátyás, a frakcióvezető kettős életet élt: napközben gyilkolászta az ellenpártot, este – művészbarátait látogatta.
Mátyás és Ubul anno – lévén mindketten joghallgatók –, egy időben indultak a művészlét grádicsain. Az egyetemi kollégium az ő verscsatáiktól volt visszhangos. Mátyás azonban hamar megérezte az új szellők érkezését, ezért felhagyott a költészettel, és a politika vizeire merészkedett, ahol jó kormányosnak bizonyult, és hamar elnyerte a frakcióvezetői babérokat. Filippikái nyomán szép számú hulla maradt a politika porondján. De szíve mélyén mindig Ubult irigyelte, és ha két napirendi pont között akadt villanásnyi ideje, rendszerint az ő elszórtan megjelenő verseit vette kézbe.
Ubul orrát látva azonnal lemondta a soron következő politikai nagygyűléseken való részvételt, s bekopogott Csáky úr titkárságára. A vezér, ahogy csak petyhüdt pocakjától tellett, azonnal eléje rohant, és áldotta szerencséjét, hogy a frakcióvezető úr pont az ő szerény hajlékát tisztelte meg.
Mátyás rögtön a lényegre tért: a magyar költészet egyik kellően el nem ismert tehetsége megérett összegyűjtött verseinek kiadására. Ha ebben Csáky úr is támogatná, bizonyára az ő hírnevét is öregbítené… Mátyás természetesen a politikai támogatás lehetőségét is megcsillantotta…
Csáky úr olvadozott boldogságtól, hogy a frakcióvezető úr pont őt szemelte ki ehhez a nemes ügyhöz, olyannyira, hogy nem lévén tájékozott egy verseskötet előállítási költségeit illetően – jócskán túlfizetett, miközben teljességgel elfeledkezett arról, ki is járt nála a minapában.
Negédessy úr és Dollárpapa úgyszintén röpködtek az örömtől, már amennyire azt döbrögies méreteik lehetővé tették, hogy Mátyás, a minden politikusok egyik legkiválóbbika pont az ő személyüket szemelte ki a költészet támogatására, és búcsúzásként mindketten megkapták a parlamentbe, illetve a polgármesteri székbe való segítés ígéretét. Ők úgyszintén elkövették a túlfizetés bocsánatos bűnét.
A dolgok ilyetén való alakulása következtében Ubul verseskötete mégiscsak napvilágot látott. Nem is akármilyen kivitelben: a legnevesebb könyvtervezők által megálmodott selyemborítással, a betűk pedig diósgyőri bordázott papíron táncikálhattak.
És láss csodát, mindhárom bankvezérnek sikerült megvalósítania politikai ambícióit: a parlamentbe, illetve polgármesteri székbe jutottak. Miközben országszerte azt kérdezgették, hogyan volt képes Mátyás, az igazságos! ilyen alakok mellé odaállni?…
Csakhogy a mi Mátyásunk sem volt rest. Az említett urak jócskán részesülhettek filippikáiból: főként akkor, ha a kulturális költségek lefaragásáról kellett szavazni. Olyannyira, hogy már remegtek, ha szólásra emelkedett. Ilyenkor gyorsan feladták a faragásra vonatkozó ötleteiket, sőt egymásra licitáltak, csakhogy békén hagyja őket. Ha nagy ritkán mégsem így tettek, Mátyás vesékbe látó tekintetétől rögtön lelki betegségek hatalmasodtak el rajtuk: félrebeszéltek, hallucináltak, és megbotlottak, ha szónoki emelvényre kellett lépniük…
Csak egyféleképpen szabadulhatnak e nyavalyáktól, ha a kulturális értékekre áldozták összeharácsolt részvényeik hozadékát. Így is tettek. Ettől kezdve ők lettek a magyar kultúra legnagyobb jótevői, miközben lelki nyavalyáik is sorra elhagyták őket, miként a megfürdetett kutyát a bolhák. Ettől kezdve a művészfélék úgy zarándokolhattak hozzájuk, mintha Mátyáshoz mennének Budavárba…
Mátyás, a frakcióvezető pedig a posztmodern legendák hősévé vált. Áldásos tevékenysége révén Magyarországon gomba módra szaporodtak a kulturális alapítványok, és nem volt többé gond verseskötetet s más efféléket napvilágra segíteni.
Még hogy Mátyás, az igazságos frakcióvezető nem élt?! Ha ilyet hallasz, az csak ellenzéki humbug. Az ország népe pedig még századok múltán is emlegetni fogja, hogy hol volt, hol nem volt egyszer egy politikus Magyarországon, aki még a költőket is megsegítette. A bankárok pedig ez időtől a Legjobb mecénás címért versengtek. És a nép, az istenadta nép is megjuhászodott; bekövetkezett a magyar csoda: a képviselők szép példáját követve a közpolgárok is véget vetettek a nemzeti széthúzásnak, és Európában mi lettünk a legek és a bezzegek országa.
Ha ez mégsem így történt volna, azért csak az író gyenge fantáziája okolható…
