Horatius köpönyegében
Búzás Huba új verseskötetének – Tépd le a napot – játszi könnyedségű, ugyanakkor a kötött vers páncélzatába öltöztetett sorait olvasgatva joggal tehetjük fel a kérdést, érvényes-e még a horatiusi intelem: carpe diem? Avagy csupán rég letűnt századok óboraként szabad magunkévá tenni? A téridő-szigetekre szakadt poszt-korszaknak már nem lehet többé ilyen jelmondata? Netán csak a kábítószer-élvezők számára kínál töredék-örömöket?
Búzás Huba versvilága mégis mintha azt üzenné – felülírva a horatiusi hagyományt –, hogy érdemes az idők alján – és a költő tollán – kisercenő bölcselet-líra ízeit kóstolgatni. Ezért válhatott az egész kötet csupa vers-játékká, életörömmé.
Bizonyára kevés olyan költő akad a magyar glóbuszon, talán Weöres Sándort kivéve, akinek egyetlen kötetében annyi új szó-csinálmány csillanna meg, mint az övében, hiszen az egész válogatás nem más, mint bölcselet és játékosság kibogozhatatlan keveréke. És az olvasóval is játszik: egy adott strófában döntse el ő, épp mi a fontosabb e kettő közül.
A sorok mögül újra és újra kikandikál a költő bölcs, ősz feje – bujkáló, hamiskás mosollyal a szája szélén: olvasó, vigyázz, mélység és magasság összeér! Kötetnyitó verse is – Levél a mélységhez és a magassághoz – e kettő jegyében fogant, a mesternek, Füst Milánnak ajánlva: „Harmincöt évig késlekedett válaszom, Milán… Hát, ints meg fő-imám,/ de lásd: megint pipálgatom pórdölyfös füst-imám,/ ne küldj aludni még, ha csak tüzet sose okádok!” (elkésett válasz Füst Milánnak)
Ő nem tűz-esőket küld reánk, mint mestere, hanem a szófacsarmányok, a nyelv zenei lehetőségeinek, asszociációs köreinek próbáit, tűzijátékát ontja: dühödt lebkő-istennyila, gólyatöcs viháncol, elpucoválok a déli gyorssal, reám tátint a dőledék, mintha önmagam zrikálnám, ájétatos illemtanár, a hazug sikoly meg hallalik, csak a szomszédom köhögdegél, egy-egy zápor körülcsalahol… Ezek jelentése azonban a szövegkörnyezetből rendszerint hamar fölsejlik.
Mintha szándékosan kerülné a „nagy”, romantikus ihletésű költői témákat. Persze ezek ott sejlenek, bujkálnak a szép metszésű sorok mögött. A hétköznapi élet apró mozzanatai számára mind megannyi vers-csíra. Ezek azonban – mint a kötetben is szereplő baláca pusztai római romok mozaikkockái – kerek világokat alkotnak.
A tudat alatti és a kozmikus könnyedén egymásra talál a kötet lapjain. „a Rák-ködből hajóztam napszéllel idáig/ fotonvitorláson – hahó! – miattatok,/ mert látom, itt a Föld hogy’ szertemállik…kereszteződöm én – örök bolygó balog – /nőstényetekkel…porrá izzanék,/ akár valami fényhasábban,/ csillogna ő – nyakán nyakék – kívánná kéjre-váltan” (Jöttem a csillagokból)
De még a genius loci ihlette versekből is e kozmosz-élmény köszön vissza. Az apró hangulat-csillámok újra és újra innét kölcsönzöttek: „…mint zöldfahátú gyíkok szívdobogtak/ törött vázákon, korsón, amfórán,/mikor fölsírt az omladék/ fölött – szárnyalt az este, mint a kormorán,/ lilára keresztelkedett a kék – Sebastian Bach Babylonja…/megrészegített, mint az ég…” (Hangverseny Balácán, a római kori villában)
És az úti élmények, Rodosz és Szentpétervár, Mallorca, Bécs és a Krka-vízesés keltette asszociációk egyaránt ott hullámzanak a kötet lapjain: „azóta kortyolom – csodák! – e vágyözön-tájt,/ a vadvizek csobajló szökdeléseit,/ mióta, rég, a föld az égtől elvált,/ a meghasadt időt, hol gyönge híd/ csupán a lét, ember-sirám”
Az Új magyar jeremiád talán a prédikátorköltők kései utódaként vet számot a „százemeletnyi szemétviharban” vergődő magyarsággal. A lehetőségek? „…elpuceválok a déli gyorssal/vagy még bámuljam heccoperánkat, eh,/ a hét csatornán, töltve hütyüt, ihaj?” Addig is „kuruttyulunk a békanyálban;/ a sárba potty…alóla sandikálunk,/imádunk óh!varangyoló világunk.
Máskor erotikus báj ömlik el a verseken. Catullus, Villon szókimondása ez: „…popsid bíz’ az egész/kozmosz tán legsikerültebb forma-idomzata, műve/ csodállak! e vállak, e mellek nap-vonalának/ isten-mosolyú szobrásza ki volt?” (Oly régtől fogva téged)
Búzás Huba kedveli a zárt forma fegyelmét. Számos verse az általa pentagrammának nevezett formában íródott. Az ötsoros versszakok egyre rövidülő szótagszámúak, s a versszakokat egy-egy rímrendszer kapcsolja össze.
Önmagáról mintegy ars poetica-szerűen vall: „– csak fényt ivott, nincs benne semmi más –/ bámulnak majd a bamba boncnokok” (Egy nap)
A kötet, amely negyedik a sorban, régi és új verseinek válogatását tartalmazza, s mint a korábbiakat, ezt is Zongor Gábor művei illusztrálják. (Orpheusz Kiadó, 2008)
