A zsidó nép a bírák korában laza törzsszövetségben élt, amelynek nagy hátránya volt, hogy képtelen volt egységesen fellépni a különféle támadókkal szemben. Éppen ezért egyre sürgetőbbé vált egy olyan államforma létrehozása, amely keretei között az egész nép egységesen tudta megvédeni magát. A zsidóság szomszédságában lakó nemzetek akkoriban főleg királyságba szerveződtek, egy uralkodó tartotta kezében a hatalmat, s ezzel lehetővé tette a nagy tömegek gyors és egységes fellépését. Kézenfekvő lehetőség volt tehát a királyság bevezetése, amivel a zsidóság integrálódhatott a szomszédságában élő népek közé, s a különféle konfliktusokban jobban megállhatták a helyüket. E remek és valóban előremutató gondolatnak azonban ellenzői is akadtak. Különösen a vallási életben vezető szerepet betöltő emberek nézték kétkedve a nép királykövetelését. Ők ugyanis meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság egyetlen királya maga Isten, ő tartja össze és ő vezeti győzelemre népét, nem pedig a tehetséges hadvezérek. Mai világunkban talán meg sem hallanánk az ilyen vallási vezetőket, az ókori zsidók öntudatának alapját képezte a vallásuk. Az Istennel való szakítás tehát egyet jelentett volna a saját önazonosságuk, identitásuk feladásával. Ezt pedig mégsem akarták. Idővel sikerült átvágni ezt a megoldhatatlannak látszó gordiuszi csomót is: Politikai szempontból elengedhetetlen volt az államforma megváltoztatása, a törzsek állammá való átszervezése. Vallási szempontból azonban megengedhetetlen volt, hogy egy király legyen a teljhatalmú uralkodó Isten helyett. Éppen ezért a királyok Isten „helyettesei” lettek: Ők csupán képviselték Isten hatalmát, és garantálták a nép egységét – a vallás megsértése nélkül. A királyt mindig egy vallási vezető (főleg próféták, később papok) kenték fel, jelképezve ezzel, hogy uralkodói méltóságukat elsősorban nem tehetségüknek, hanem Istennek köszönhetik.
Amikor királyokról beszélünk, mindig nagy udvartartás, nagy hatalom jut eszünkbe. A zsidóság történetében a királyság egészen hétköznapi keretek között kezdődött el. Sámuel első könyvének egy kedves elbeszélése írja le, hogyan kerül trónra Saul, az első király:
9 1 Akkoriban élt Benjamin fiai közt egy Kis nevű ember; Abiel fia volt, Ceror fiáé, (aki) echoratnak volt a fia, egy Benjamin törzséből való, jómódú embernek, Afiachnak a fiáé. 2 Volt egy élte virágjában levő, Saul nevű daliás fia. Izrael fiai közt nem volt nála daliásabb: egy fejjel magasabb volt mindenkinél. 3 Történt, hogy Kisnek, Saul apjának elkóboroltak a nőstény szamarai. Ezért Kis azt mondta fiának, Saulnak: "Végy magad mellé egy szolgát, aztán kelj útra. Menj, és keresd meg a nőstény szamarakat!" 4 Végigpásztázták Efraim egész hegyvidékét és bejárták Salisa egész környékét, de nem találták őket. Aztán átfésülték Saalim vidékét, de ott sem voltak. Most Benjamin területét járták be, de nem akadtak rájuk. 5 Amikor Cuf vidékére értek, Saul azt mondta szolgájának, aki elkísérte: "Gyere, térjünk vissza, mert atyám már nem a nőstény szamarak miatt, hanem mi miattunk kezd el aggódni." 6 De az így felelt: "Ott a városban él Istennek egy embere, tekintélyes ember, amit csak mond, az mind valóra válik. Menjünk el hozzá, hátha útbaigazít abban a dologban, amelyben járunk." 7 Saul erre azt mondta szolgájának: "Ha netán elmennénk, ugyan mit vinnénk annak az embernek. A kenyér kifogyott tarisznyánkból, ajándék nincs nálunk, hogy felajánlhatnánk Isten emberének. Mit adhatnánk hát neki?" 8 Ám a szolga megfelelt Saulnak, e szavakkal: "Nézd, még van egy negyed sékel ezüstöm. Ezt adom oda Isten emberének, hogy adjon nekünk útbaigazítást." 9 "Helyes a beszéded - válaszolta Saul. - Gyere hát, menjünk!" Így elmentek abba a városba, ahol Isten embere élt. 10 Amikor a városhoz vivő emelkedőn felfelé tartottak, lányokkal találkoztak, akik vizet mentek meríteni. Megkérdezték tőlük: "Otthon van a látóember?" 11 – Hajdan, amikor az Istent mentek megkérdezni, ezt mondták Izraelben: "Gyertek, menjünk a látóemberhez!" Mert akit mostanság prófétának hívnak, azt régen látóembernek mondták. – 12 "Igen - felelték nekik -, erre van, előttetek. Épp most érkezett meg a városba, mert ma nagy áldozati lakomát tart a nép a magaslaton. 13 Ha betértek a városba, még itt éritek, mielőtt fölmenne a magaslatra az áldozati lakomára. Mert a nép addig nem kezd el enni, amíg ő ott nincs. Ő áldja meg ugyanis az áldozatot, s csak azután esznek a meghívottak. Menjetek hát, mert most még épp találkozhattok vele." 14 Fölmentek hát a városba. De épp amikor beléptek a kapun, szembejött velük Sámuel -, a magaslati hely felé tartott. 15 Az Úr egy nappal azelőtt, hogy Saul megérkezett, ezt a kinyilatkoztatást adta Sámuelnak: 16 "Holnap ebben az időben küldök neked Benjamin hegyvidékéről egy embert. Azt kend föl népem, Izrael fejedelmévé. Ő fogja majd népemet a filiszteusok kezéből kiszabadítani. Láttam ugyanis népem nyomorúságát, jajszavuk felhatolt hozzám." 17 Amikor Sámuel észrevette Sault, az Úr nyomban tudtára adta: "Ez az az ember, akiről beszéltem neked. Ő uralkodjék népem fölött." 18 Akkor Saul ott a kapuban odalépett Sámuelhez és megszólította: "Mondd, hol van a látóember háza?" 19 Sámuel így felelt Saulnak: "Én vagyok a látóember. Kísérj fel a magaslatra. Ma velem kell ennetek. Holnap reggel aztán elmehettek, de előbb mindent megmondok neked, ami a szívedet nyomja. 20 Ami a nőstény szamarakat illeti, amelyek három nappal ezelőtt elkóboroltak, miattuk ne aggódj, előkerültek. Egyébként kié lesz Izrael egész gazdagsága? Hát nem a tiéd és atyád házáé?" 21 Saul ezt válaszolta: "Hát nem Benjamin fiai közül való vagyok, Izrael legkisebb törzséből? És nemzetségem nem a legkisebb-e Benjamin törzsében? Miért mondasz hát ilyeneket nekem?" 22 Sámuel magával vitte Sault és szolgáját, a csarnokba vezette őket, és megtisztelő helyet jelölt ki nekik a vendégek közt, akik közül már vagy harmincan ott voltak. 23 Aztán így szólt Sámuel a szakácshoz: "Hozd ide azt a darabot, amelyre azt mondtam neked, hogy tedd félre." 24 Erre a szakács odavitte a combot és a zsíros fartőt, és Saul elé tette. Sámuel így szólt: "Nézd, eléd teszik, amit félretettek. Egyél!..." Így evett azon a napon Saul együtt Sámuellel. 25 Amikor a magaslatról visszatértek a városba, szállást csináltak Saulnak a tetőn. 26 És nyugalomra tért. Amikor megvirradt, Sámuel felszólt Saulnak a tetőre: "Kelj föl, hogy elkísérhesselek!" Saul fölkelt, és mind a ketten elmentek, ő és Sámuel. 27 Amikor a város határához értek, Sámuel így szólt Saulhoz: "Mondd a szolgádnak, hogy menjen előre, te meg maradj itt, hogy tudtodra adhassam az Isten szavát." 10 1 Erre Sámuel fogta az olajosszarut, a fejére öntötte, megcsókolta, és azt mondta: "Ezzel fölkent az Úr örökrésze fejedelmévé. Uralkodj az Úr népe fölött, és szabadítsd ki környező ellenségei kezéből.
Ez a történet nagyon szépen bemutatja azokat a kereteket, amelyek között az ókori ember élt. Ahol két szamár elvesztése miatt érdemes három napon át úton lenni, ott a társadalom összefogása is egészen más módon történt, mint napjainkban. Elsősorban a hadképes férfiak összegyűjtése és lehetőleg győzelemre vezetése állt előtérben. Erre Saul valóban alkalmasnak is tűnik, hiszen miután királlyá kenték (ez megfelel a mi koronázási szertartásunknak), hamarosan komoly katonai sikereket arat az akkori legfőbb ellenség, a filiszteusok fölött. E katonai sikerekben is fontos, hogy nem Saul és katonái, hanem Isten érdeme a győzelem.
Saulnak mégis fejébe száll a dicsősége, így Isten elveti őt: Már nem alkalmas arra, hogy Isten nevében vezesse a népet. Saul erről nem vesz tudomást, továbbra is ő marad a király, seregével többször hadba száll – s egyre nagyobb veszteségeket szenved ellenségeitől. Időközben Sámuel próféta királlyá keni Dávidot, aki ez után is csak lassan kapaszkodik felfelé a politikai szamárlétrán. Saul közben féltékeny lesz Dávidra, s mindent megtesz azért, hogy megszabaduljon tőle, többször is megpróbálja megölni őt – sikertelenül. Egy csatában Saul megsebesül, s mivel nem akar az ellenség áldozatává válni, öngyilkos lesz. A bibliai történet nem csupán Saul gyenge és erős pontjaira világít rá, hanem tanítani is szeretné olvasóit: rámutat arra, hogy egy király is csak akkor érhet el sikereket, ha Isten akaratát követi.
Amikor egy ilyen kb. 2500 éves történetet olvasunk, mindenképpen figyelembe kell vennünk azt az időbeni és kulturális távolságot, ami elválaszt bennünket az akkori eseményektől, s főleg az akkori ember világától, gondolkodásmódjától. Súlyos tévedésbe eshetünk, ha a saját viszonyainkra próbálnánk alkalmazni az akkori kor elbeszéléseit. A történetek alapvető tartalma mégis nagyon aktuális: Arra mutat rá ugyanis, hogy az emberi, nemzeti, kulturális, vallási gyökerektől elszakadva egyetlen nemzet sem lehet sikeres, függetlenül attól, milyen katonai, gazdasági, bel- és külpolitikai intézkedéseket hoz. És ez nem csupán egy-egy nemzet vagy ország életére igaz, hanem érvényes a kisebb közösségek – városok, falvak, családok életére is. Vallási hovatartozástól függetlenül rendelkezünk olyan hagyományokkal és gyökerekkel, amelyek akkor is hordoznak és táplálnak bennünket, ha ennek nem vagyunk tudatában. Ha e gyökereket fel akarjuk áldozni bizonyos sikerekért, hamarosan nem csupán a sikertől, saját önazonosságunktól is kénytelenek leszünk búcsút venni.
