Tévét ezer éve nem néztem, a világ dolgairól néha fogalmam sincs. Szexuális életem nulla, a lábam szőrös, a többi testrészemről nem is beszélve. Már lassan egy éve nem aludtam át egy éjszakát. Mégis boldog vagyok. Boldog anyuka. Duplán…
Persze nem így terveztem az egészet. Gondoltam, majd Emberrel megszeretjük alaposan egymást, aztán nem jön meg, aztán hányok, aztán cuki pocakom nő. Közben mindent előkészítek a Kis Manónak, így amikor eljön az idő, begurulok a szülészetre, felpattanok a szülőágyra, nyomok kettőt-hármat, és anya leszek. Maximum egy hét múlva hazamegyünk a csuda gyerekszobába, dől a tej a mellemből, a Kis Manó eszik-alszik-kakál, mi meg Apával mosolyogva pityergünk a boldogságtól… Azt hiszem, túl sok romantikus filmet néztem. Vagy nem kérdeztem eleget a körülöttem élő anyákat…
Mert hiába szerettük egymást Emberrel alaposan, mindenhogyan, akárhogyan – semmi. Sokáig semmi. Hányni hánytam, csak éppen idegből, szomorúságból. Aztán persze doki, vizsgálatok, fejcsóválás, meddőségi klinika. Ott még egyszer ugyanez, mégpedig tömött folyósokon, fáradt szemű sorstársakkal, remegő gyomorral, személytelenül, futószalagon. Persze feleslegesen. Mélypont jött mélypont után, és amikor már nem lehetett lejjebb, feladtuk. Kimegyünk Új-Zélandra kürtőskalácsot sütni, ennyi. De hát ember tervez…
Jött egy telefon a klinikáról, hogy lenne egy lehetőség, csak nekünk, csak most. Na jó, hát legyen, nem várunk semmit, de azt megyünk. Újra vizsgálatok, sokkal szigorúbban, alaposabban, immár válogatott sorstársakkal röhögtünk kínunkban a jól ismert folyosón. Minden zajlott a protokoll szerint, három embriót ültettek be, mondhatni „megszoktuk”. Pár nap múlva már dolgoztam, gondolván, úgysem lesz megint semmi. Aztán hirtelen rosszul lettem, nem kicsit.
Két hét kórház következett, a klinikán kicsit elállították a szervezetemet. Két napig azt hittem, meghalok, Emberem is, de „csak” terhes lettem. Az orvosok megint csóválták a fejüket, és azt mondták, ha a babák megmaradnak, az intenzívre is juthatok, de ha elmennek, akkor hamarosan hazamehetek. Köszöntem szépen…
Lekacsintott ránk a Jóisten, így nem lettem jobban. Bár nem jutottam az intenzívre, de két kis folt virgonckodott az ultrahangon. Hazamehettünk, ám a 24. héten még visszamentem, mert véreztem. Onnantól szinte végig feküdtem a 32. hétig, amikor bevonultam szülésig a második otthonomnak nevezhető megyei kórházba. A karácsonyt és a szilvesztert is ott töltöttem, de ez így volt jó, mert a 38. héten lettem Anya. Igaz nem a szülőszéken, hanem a műtőasztalon, de egy három kilós kisfiú, és egy 2600 grammos kislány született császár módján aznap.
Azóta ők a főnökeim. A Grófúr 11 kiló, a Tündérhercegnő 8. Mindjárt egyévesek lesznek, én meg lassan egy éve vagyok Anya. Nem a legjobb, mert néha sírok, és csapkodok, és belekötök Apába, miért nincs rajta sapka, ha meg van, akkor azért. Hiszen Anyának lenni a legkomolyabb feladat a világon, és a legnehezebb is. De ez már egy másik történet…
