Berkenye barátom mondta mindig a katonaságnál: „haza kell mennem, mert szükségem van egy kis Amerikára”. Hazament, megjött, sokat sejtetően mosolygott, és csak annyit mondott: „tiszta Amerika volt ez a hétvége”.
Jó sok kérlelés és menetgyakorlat után elvitt kettőnket a tutiba, Pestre, a Havanna lakótelepre, hogy megtudjuk, megérezzük azt az Amerikát, amit mindig emlegetett. Húsleves, kőbányai „bambi”, nótaszó, tévénézés, sztorizgatás a szülőkkel – ennyi, és nem több. Semmi Amerika, semmi izgalom, semmi plusz. Gondoltuk magunkban, Berkenye is csak dumál, miközben panelkultúrában nyomja az életét.
Leszállt az éj, és eljött Amerika. Lementünk a helyi akcióközpontba, a Pálmafa büfébe, ahol tengerentúli zene szólt, házi whiskyt árultak – íze alapján törköly volt egy kis színesítővel –, villogott a neon, ment a duma. Aztán éjfélkor megjöttek a lányok. Lányok? A népművészet ifjú és kevésbé ifjú mesterei, akik addig az út mentén „tornáztak”. Berkenye felélénkült, kért egy whiskyt, feltette a walkman-jét, fogta az egyik csajt, és kiment vele. Kezdetét vette Amerika, vagyis a paradicsom meghódítása. A megfáradt leányzó térdre rogyott Berkenye férfigéniusza előtt, aki bekapcsolta a ZZ Topot, belekortyolt az italába, majd feltette sötét napszemüvegét, és csak annyit mondott egymás után többször és egyre hangosabban, miközben a közvilágítási lámpába bámult – tiszta Amerika!
Azóta is ezt a „fílinget” nyomja, ahol csak tudja. Egy ideig a Havannán volt Amerika, majd Berlinben, most Japánban. Walkman helyett újfajta lejátszója van, de ZZ Top szól azon is, igazi whiskyt kortyol, polaroid napszemüvegben bámulja az energiatakarékos közvilágítást, minőségibb a nő, de az életérzés hamisítatlanul amerikai továbbra is.
