Mind megjegyezzük őket, mégha nem is tudjuk, mikor volt pontosan, de a meghatottság, az öröm az megmarad. Főleg, amikor már a gyerek az ösztönein túl, saját képességeihez mérten tesz meg valamit. Például belebújik a cipőjébe. Vagy Apa cipőjébe…
Azt hiszem már azelőtt halljuk eleget, hogy gyerekünk lenne, hogy mi minden édes dolgot képesek az utánzóművész csimoták „elkövetni”. Ilyenkor vigyorgunk, meg „cukizunk”, de az egészen más, amikor a mi kölykünk tesz valami hihetetlent. Bennem rögtön fölmerült a kérdés: na ezt meg mikor leste el? Mert sokszor észre sem veszem, mennyiszer csinálom egy nap ugyanazt.
Ilyen például a kulcs-kérdés. Nálunk hamar rájöttek, hogy az valami nagyon fontos dolog. Mert az oké, hogy a kilincset lenyomva szökni lehet, de ha előtte Anya azt az izét bedugja abba kis lyukba, akkor bizony hiába a két kézzel csimpaszkodás, nem történik semmi. Azt meg persze ne felejtsük el, hogy a kulcsok zörögnek, kiválóan hűsítik a fogínyt, és nagyon vicces, amikor a szülők már kissé idegesen keresik. Így aztán igen kifizetődő minél előbb megtanulni, hogyan kell rendeltetésszerűen használni, amibe egy gyerek szerint az imént felsorolt lehetőségek is beletartoznak.
A másik a cipő-dolog. Az igazi buli, amikor apa vagy anya cipőjét sikerül végre felvenni. Természetes, hogy a sajátjukkal csak ritkán próbálkoznak, hiszen az igazi aprólékos munka, itt meg csak az eltaknyolást kell elkerülni, amikor kész a meló. Mármint a felvétel. Ami eleinte kizárólag fordítva sikerül: jobbra a bal, balra a jobb. Így aztán (kis)ember legyen a talpán, aki három lépés után, és a jelenlévők hangos kacagása közben nem vágódik hasra. Amikor pedig már a saját cipőt is sikerül felvenni, az egy igazi fordulópont.
A harmadik nagy dolog ez evés. Az egyedül evés. Az, amikor már valami a szájába is jut a gyereknek, nem csak mellé. Ez azt hiszem az Anyáknak egy nagyon érdekes pillanat. A gyereket nem kell etetni, nem is hagyná, tehát leszakadóban van rólunk. Azaz nem kellünk a művelethez, ami kicsit bánat is, mert „távolodunk”, de öröm is, mert ügyes, önálló a gyerek. Ja, és végre leülhetünk enni vele úgy, hogy a mi ebédünk nem hűl ki, mire végzünk.
Persze van még számtalan első önálló esemény, de azt hiszem, hogy egy gyerek, aki ebéd után, jóllakottan, a saját cipőjében igyekszik meglógni a bezárt ajtón, míg anya mosogat, az már valami. Ott már elkezdődött egy komolyabb folyamat, ami az önállósághoz vezet. Amit várunk is, meg nem is. Kicsit félünk is tőle, mert féltjük a csimotát, de hagynunk kell, mert ez a rendje a dolgoknak. A nehéz az, amikor valami elbizonytalanít bennünket, mert valamit vagy a sajátunkon, vagy a közvetlen környezetünkben élő gyereken észreveszünk. Valamit, ami más. Ami furcsa. Aztán felmerül a kérdés: tényleg gáz van, vagy csak túlaggódjuk az egészet?! De ez már legyen egy másik történet…
Éppen úgy, mint amikor a gyerek az első önálló próbálkozásai sikerülnek. Nagy dolog ez mindenki életében! De ez már legyen egy másik történet…
