Neki már megmozdult, nekem meg még nem? Nem kéne lejjebb lennie szülés előtt? Meg még millió kérdés. Ez később csak még izgalmasabb lesz.
Amikor megszületik a Kisember, minden mozdulatát figyeljük. Persze hasonlítgatunk, hiszen a mellettünk fekvő anyuka babája alig veszít a súlyából, a mienk meg sokat. Az övé alszik, a mienk nem. Az ő babája kakil, a mienk nem. Vagy éppen fordítva. De ezek még csak a kezdeti kérdések. A komolyabb dolgok később jönnek.
Amikor például először néz a szemünkbe. Mert van, amelyik baba rögtön a világot meséli el egy pillantással, de van, akinek láthatóan csak a kaján jár az esze. Minden baba gyönyörű az anyukájának, és értelmes, és ezzel nincs is baj. A gond akkor kezdődik, amikor a másiké értelmesebbnek tűnik. Vagy éppen kevésbé értelmesnek. A mienk a normális, vagy az övé?
Arról meg már ne is beszéljünk, hogy ki mikor fordul át, ül fel, vagy éppen kezd el járni. Mert itt aztán az anyukák egy dolgot már nagyon tudnak: egymást és önmagukat beijeszteni. Neked már ezt meg ezt csinálja? Neked meg még nem? Tényleg?! Aztán bombázzuk a kérdésekkel a védőnőt, a nagymamákat, a sógor- és barátnőket, mindenkit. Még az apukákat is. Van, aki megnyugtat, és van, aki még jobban beparáztat. Aztán mi meg döntsünk, hogy kinek lehet igaza?!
A ciki az, amikor tényleg van valami lemaradás, vagy hiány. Főleg, ha ez a saját gyerekünknél van, amit szerintem sokkal könnyebb észrevenni, de sokkal nehezebb beismerni. Mert ugye a szomszéd az csak a szomszéd, nem a mienk. Azzal nekünk nincs dolgunk, oldja meg az anyja, ha akarja. A sajátunk bezzeg… Erő kell hozzá, sok, és szakember, még több. Ahhoz meg utánjárás, és kitartás. De a lényeg, hogy megnyugodjunk. Ha ehhez menni kell, hát menni kell.
Bár szólni sem könnyebb másnak. Amikor már nagyon gyanús, és egyre gyanúsabb. Mert az ember nem akar pánikoltatni, meg okoskodni, meg egyáltalán. De ha alapos a gyanú, akkor valahogyan mégis meg kéne tenni. Rávezetni. Vagy valami. Csak minden anyában felmerül: más szemében a szálkát… Arról meg nem is beszélve, hogy ha mégis „benéztük” a dolgot, azt soha nem fogjuk magunknak megbocsájtani.
Szóval aggódni, azt lehet bőven. Beszélni is lehet róla, még bővebben. De inkább cselekedni kell. Mert az idő jelen esetben nem a barátunk. Éppen úgy, mint amikor az anyaság bennünk tett valami „kárt”, akár fizikailag, akár lelkileg. Halogatni lehet a „gyógyítást”, de nem érdemes. A gyerek miatt. Mert már tényleg nem csak rólunk van szó. Család vagyunk, ahol az Anya a lelke mindennek, és anyának rendben kell lennie. Ehhez néha ott kell hagynunk apára az egészet. De ez már legyen egy másik történet…
