A „Sajna 60” mottóval meghirdetett háromnapos születésnapi esemény helyszínén, az Óváros Art Galériában találkoztunk Debreczeny Zoltánnal, aki rögtön meg is kért, hogy tegezzem az interjúban.
– Az ember a kerek évfordulókon végiggondolja, hogy milyen utat járt be eddig, mivé lett az évek alatt. Te hogyan határoznád meg önmagad most, hatvan évesen?
– Nagy közhely, hogy annyi idős vagy, amennyinek érzed magad. Erre az én néhai édesanyám szokta azt mondani, hogy „a lélek készen, a test erőtlen”. Ez azt jelenti, hogy fejben sokkal több mindent meg tudok oldani, mint a gyakorlatban; a szoftver és a hardver aránya felborult.
Úgy érzem, a szavaimnak nagyobb a súlya, mint húsz évvel ezelőtt volt – ahogy a nálam tíz évvel idősebbek szavának is egyre nagyobb a súlya, tehát ez nem egy lezárt folyamat. Ugyanakkor nem olyan dinamikával mászom a létrára, nem olyan gyakran bringázom, de a szellemi kapacitás arányaiban nagyobb, mint korábban volt.
– Hogyan, miért kezdtél el festeni?
– A hatvanas években voltam gyerek, amikor egy átlagos vidéki értelmiségi családból származó fiatalt csak akkor vettek fel a szakirányú művészeti képzésbe, ha rendkívül tehetséges volt, vagy rendkívül káderek voltak a szülei. Én egyikkel sem rendelkeztem, így teljesen polgári módon a Lovassyba jártam, az építőiparban dolgoztam, diplomát szereztem, és szép éveket töltöttem el az ipari alpinista vállalkozással. Ez olyan macsós volt. Ebből eljutottam Párizsba, ebből vettük az első színes tévét, tehát olyan fogyasztói cikkekhez jutottunk hozzá, ami extra munka nélkül nem lett volna lehetséges.
Amikor a cég 1988-ban bezárt, akkor időmilliomos lettem, és kellően érett arra, hogy a képeknek ne csak formát, hanem tartalmat is merjek adni. A társadalom ugyanis úgy működik elég rég óta – mondjuk amióta lejöttünk a majomkenyérfáról –, hogy a fiatal majmok véleményét nem fogadják el az idősebb majmok. Én akkor harminchat éves voltam, és ezek voltak az első évek, amikor nem kellett megállnom a formánál, hanem az egyszerű szerkezetű, már akkor derűsnek szánt képeknek tudtam egy tartalmat kölcsönözni, amit legnagyobb meglepetésemre értett és elfogadott a nálam fiatalabb és nálam idősebb közönség.
Hozzá kell tegyem, hogy éppen a rendszerváltás előtt álltunk, és eufória volt. Sokan visszaéltek a szabadság lehetőségeivel és távlataival, én meg – ahogy mondtam – a neveltetésemből kifolyólag és az önkorlátozás okán egyáltalán nem éltem vissza a lehetőségekkel, viszont éltem velük.
Pár évvel később azt mondta egy tudós barátom, hogy „ha úgy tudnál festeni, ahogy tudod magad riszálni, akkor lennél tehetséges”. Ez önirónia, és mégis így van. Most már azt merem mondani fiatalabb barátaimnak, hogy nem elég az íróasztalnak írni vagy gondolkozni, azt helyzetbe is kell tudni hozni. Egészen addig terjednek a jogaim, amíg nem érem el a másik művészi vagy civil auráját.
– Azóta eltelt több, mint húsz év. Miben változott a művészeted, a hozzáállásod a festészethez – ha változott egyáltalán?
– Azt szoktam mondani, hogy a képkereten belül lehet rendetlenség, az ügyön belül viszont nem. Tehát fontos a pontosság, a kiszámíthatóság, a korrektség. Teljes mértékben tisztelem a profizmust, a szellemi és a fizikai teljesítményt. Egyre jobban becsülöm, ha valaki szépen süt kenyeret vagy precízen gyógyít fogat, amikor tisztességgel végzi a mesterségét.
Azt hiszem, hogy a művészetben nincsen konkurencia, mert nem létezhet két egyforma vonal, két egyforma gondolat, két egyforma szándék. Úgy is mondhatnám, hogy úszkálok a tudatosságban. Tisztelem a múltat – teljesen jól vagyok a saját múltammal és a történelemmel is. Azt hiszem, semmi megbánnivalóm nincsen. Szeretném érteni a jelent, és megszállottan keresem azt, hogy mit kell nekem is, neked is, mindannyiunknak tenni ahhoz, hogy két-három év múlva a békesség és a teljesítmény legyen a meghatározó.
– Veszprém egy kisváros. Milyen lehetőségei vannak egy művésznek, hogy érvényesüljön, hogy meg tudja mutatni magát?
– Két hete jöttem haza Lisszabonból, ahol a gyermeket látogattuk meg, aki ott dolgozik a védelmi minisztériumban politológus gyakornokként. Azt kerestem és lestem úton-útfélen, amit nyolc nap alatt láthattam, hogy mit lehetne hazahozni? Haza lehetne hozni a klímát, az óceáni egyenletességet. Hazahoznám a sárga villamost, ugyanis ott olyan terepen dübörögnek a fatengelyes kis sárga retró-villamosok, mint a mi Kopácsi utcánk. Hazahoznám a turista számára tapintható békességet. Azt a fajta kozmopolitizmust, hogy mindegy, kinek milyen a színe, a hangulata.
Ott azt gondoltam, hogy valamiért Veszprémben és Magyarországon a művészek rejtőzködnek, bujkálnak. Jelezni kellene a produkcióra való éhséget. A kereslet és a kínálat valahogy nem találkozik. A másik, amit már évekkel ezelőtt is emlegettem a rám figyelő politikus és civil barátaimnak, hogy a városban nagy a látencia. Én nem tudok olyan virtuális felületről, akár hivatalról, ahol a város teljes kínálata megjelenne. Ahol ha én japán nyelvű idegenvezetőt keresek, megtalálhatom. Vagy például van a városban több oldtimer autó, és én borzasztóan örülnék, ha itt látnám őket az Óváros téren, és a turisták azzal mennének az állatkertbe. Egy csomó-csomó dolog nincs kibontva. Beléptem a turisztikai egyesületbe öreg, szőrehagyott ecsetemmel, hogy információt kapjak és lehetőleg információt adjak.
Olyasmit érzek évtizedek óta, hogy az úgynevezett civil zóna és nem-civil zóna között van egy határ. Ti vagytok, meg mi vagyunk. A turistának viszont totálisan mindegy, hogy ez egy magángaléria, vagy állami pénzből fenntartott. Ő nem keresi azt a határt, ami belül viszont létezik.
Az Utcazene városában miért három napig van utcazene? Miért nem öt napig, vagy miért nem minden hétvégén? Azzal, ami van, azzal semmi bajom, jól érzem magam a szülővárosomban hatvan évesen. Azzal, ami lehetne, de nincs, azzal már több bajom van. Azzal, ami lehetne, pénzbe sem kerülne, és még sincs, azzal meg már sok.
– Beszéljünk egy kicsit a most hétvégi kiállításodról! Milyen képeket válogattál erre az alkalomra?
– Kiállítás? Én a kiállítás szót nem is használom.
– Milyen szót használhatunk akkor?
– Úgy fogalmaztuk meg a meghívót, hogy akinek ideje van, az jöjjön, nézzen be, én közben festegetek és beszélgetek, s meg lehet nézni körülbelül húsz képemet. Például azt a festményt választottam a plakátra, ami az édesanyámnak a kedvenc képe volt; hoztam a korai képek közül egyet, hogy lássuk, miből mi lett. Hoztam olyant, ami Veszprémről szól, mert a lokálpatrióta lelkem ezt igényli.
Van egy kép, aminek az a címe, hogy Láblógatók. Mintha itt az Óváros téren ülne néhány figura, és lógatná a lábát. Azt is tapasztaltam, hogy fórumokon meg kommentekben sokan panaszkodnak, hogy itt nincs semmi. Én meg azt mondom, hogy nem dumálni, hanem csinálni kell! Erről szól a Nyitott Műterem formáció. Két éve néhány művész, fotós barátommal összenéztünk, hogy csináljunk valamit, aminek nincsenek néhány ízlésbéli kérdéstől eltekintve korlátai. Ezzel a társasággal megfordultunk itt az Óváros Galériában is, az Ökovásáron, Tihanyban, Budapesten.
– Milyen a XXI. századi művésze? Sok minden változott és átalakult az előző rendszerhez képest.
– Felmerül egy szójáték: a képesség és a képzettség viszonya. Vannak jól képzett képtelenek és vannak jó képességű képzetlenek. Ha ez a két fogalomkör egymásra csúszik valahogy, az jó. Ebben sem keresem a határt. Általában a „ti” és a „mi” erőszakolt kétpólusúságát ugyan tiszteletben tartom, de próbálom a határokat összemosni. Rég nem érdekel, hogy valaki engem amatőrnek vagy profinak, képzettnek vagy képzetlennek nevez, mert ez a hatvan év segít abban, hogy ezen felülemelkedjek. A másik, hogy nem szeretnék az érzelmi számegyenesemen negatív értékeket tudni. Az, hogy valakit nem szeretek, az ki van zárva. Az, hogy nem foglalkozom vele, az a nulla. Nem érzem magam meg nem értettnek, nem érzem magam meg nem becsültnek, jól érzem magam.
