„A szobor számomra nem azt jelenti, hogy valami háromdimenziós, hiszen akkor egy fa is lehetne szobor – hanem azt, amit az ember alkot, mivel az belső világgal, tartalommal bír, tudatos érzelmek, gondolatok élnek benne. Persze szobrászi lehet egy fa is, de attól még nem műalkotás.”
– Milyen családból származik, és miként hozta a sors, hogy Horvátországban született?
– Veszely a Magas-Tátra lábánál elterülő, tótok lakta falu, innen származtak az őseim, akik később elvándoroltak erről a területről, és Pécs környékén telepedtek le. A Veszely családnév is innen ered, jelentése vidám és boldog. A családnak több ága is volt, a Lindauerek stájer területről érkeztek, és – hasonlóan a család másik ágához – fával foglalkoztak. Első nagy fatelepüket Barcson alapították, ott született édesapám is, Veszely János. Az I. világháborút követően már 12 gyáruk volt Szlavóniában. Tavakat hoztak létre, bevezették a villanyt, hatalmas fejlődést jelentett ez akkor annak a vidéknek. Édesapám Pécsett ismerte meg édesanyámat, aki igazi dunántúli lány volt. A nagyszülők révén rokonságban álltunk a Rippl-Rónai családdal is, Rippl-Rónai József testvérével. A felmenőim világot járt, tanult emberek voltak. Én 1917-ben születtem, az Osztrák–Magyar Monarchia horvátországi részén, Ljaskovica településen, ahol akkor horvátok, svábok és magyarok is éltek.
– Milyen volt a család beállítottsága? Az 1930-as években művészeti pályán indult, ezt miként támogatta családja, hogyan viszonyultak hozzá?
– Nyitott szellemű családban nőttem fel, szüleim testvéreimnek és nekem mindent megengedtek, szinte mindenben magunk dönthettünk. Pécsett élő nagynéném szorgalmazta, hogy szigorúbb nevelést kapjak, és apácazárdába írassanak be szüleim, így aztán 18 éves koromig ott tanultam, majd ott is érettségiztem. Otthon volt zongoránk, gyerekként sokat próbáltam rajta játszani, de csak a zárdában kezdtem el komolyan zongorázni tanulni. Az érettségit követően a családban mindenki egyetértett abban, hogy folytatnom kellene a zongorázást, mert nagyon tehetségesnek tartottak. Az volt a tervem, hogy Párizsba megyek a zeneakadémiára, azonban édesanyám ezt az egyet nem támogatta, ugyanis romlott városnak tartotta, féltett tőle. Így kerültem Zágrábba.
– Mi vonzotta a művészeti pályához?
– Valójában semmi. Gyerekkoromban mindent tudni akartam, minden foglalkoztatott, a természet, az állatvilág, de érdekelt a sport is. Jól korcsolyáztam, síeltem, remekül tornáztam – volt egy tanárom, aki szerette volna, hogy atléta legyek. Én azonban sokáig nem tudtam, mi akarok lenni. Pécsett, az apácazárdában biztattak, hogy maradjak ott, és csatlakozzam a rendhez, de engem ez sosem vonzott. Olyan voltam, mint egy csikó, folyton ugráltam, jöttem-mentem.
– Egyszerre végezte el a zeneművészeti és a képzőművészeti akadémiát zongora, illetve szobrász szakon…
– Abban az évben, amikor felvételiztem a zágrábi zeneakadémiára, 45 pianista jelentkezett zongora szakra. Három napig tartott a felvételi, és végül ötöt vettek fel, köztük engem is, amit alig akartam elhinni. A főiskolán gyakran jártunk komolyzenei koncertekre, ahol festőművész növendékek is megfordultak, és ellátogattunk művészettörténeti előadásokra is, ahol szintén találkozhattam a képzőművészeti akadémia növendékeivel. Összeismerkedtem velük, ők pedig biztattak, hogy ha ennyire lelkesedem a képzőművészetért, akkor jelentkezzem szobrász szakra is. Így aztán megpróbáltam. Némi előtanulmánnyal rendelkeztem, ugyanis a zárdában Klug K. György rajztanárom maga köré gyűjtött egy 30 fős csoportot, és hetente kétszer jártunk hozzá rajzolni, mintázni, és megtanultunk önteni is. De ez csak melléktantárgy volt, kedvtelésből csináltuk, jegyet sem kaptunk rá. A főiskolai felvételin egy életnagyságnál nagyobb szobrot kellett megmintázni három nap alatt, valamint női és férfi aktot rajzolni, ami számomra azért sem volt egyszerű, mert akkor láttam életemben először meztelen férfit. Sikerült a felvételi, ráadásul a képzőművészeti akadémia alapítója, a világhírű szobrász, Ivan Meštrović lett a mesterem.
– A zágrábi évek után miként került Magyarországra?
– Mire lediplomáztam, már javában zajlott a háború, nekem pedig el kellett döntenem, hogy mit fogok csinálni a főiskola után. A szüleimtől mindenüket elvették, nem nagyon volt választási lehetőségem. A diploma megszerzését követően jelentkeztem az úgynevezett „Jugoszláv Kolóniába”, amely egyfajta ösztöndíj volt művészek számára. Azt követően Párizsba szerettem volna menni, de közben elvesztettem a jugoszláv állampolgárságomat, nem volt útlevelem, végül valaki azt tanácsolta, hogy nosztrifikáltassam a diplomámat a magyarországi Iparművészeti Főiskolán. Így Magyarországra, Budapestre jöttem. A főiskolán nagyon jó társaságba kerültem, öt kérőm is volt, itt ismertem meg férjemet, Szilvássy Pál festőművészt is, akivel kapcsolatunk első évében összeházasodtunk, ám Pali behívót kapott, úgyhogy menekülnünk kellett. Házasságkötés, menekülés, gyerekszülés, így zajlott az életünk. A családomról pedig mindeközben nem tudtam semmit.
– Miért döntött végül a szobrászat mellett?
– Azért, mert négy évig nem láttam zongorát – ráadásul a legfontosabb időszakban –, egyszerűen nem volt min gyakorolnom. Valójában a háború döntötte el, hogy egy nő számára fizikailag sokkal nehezebb és megerőltetőbb pálya felé fordultam. A szobrászathoz fizikai erő kellett, ami nekem megvolt, mert gyerekkoromban rengeteget teniszeztem, sportoltam. Két négyzetméteres anyagokkal, lemezekkel dolgoztam már a főiskolán is. Kifejezetten szerettem a manuális munkát – nem számított, akármilyen nehéz volt –, kalapáltam rézbe, ezüstbe, sárgarézbe – amely rendkívül kemény anyag –, követ is faragtam, még alumíniumot is formáztam. A szobor számomra nem azt jelenti, hogy valami háromdimenziós, hiszen akkor egy fa is lehetne szobor – hanem azt, amit az ember alkot, mivel az belső világgal, tartalommal bír, tudatos érzelmek, gondolatok élnek benne. Persze szobrászi lehet egy fa is, de attól még nem műalkotás.
– A '70-es évek elején a szobrok mellett megszülettek a mai napig kuriózumnak számító cérnagrafikák is. Mi adta ezekhez az indíttatást?
– A cérnagrafika valójában kínomban jutott eszembe. Nem volt pénzünk a háború után, időközben pedig már három gyerekünk született. Rengeteget varrtam, mindent megtanultam, még fürdőruhát is készítettem nekik. Megbízásaim voltak ugyan, nagy köztéri szobraim készültek, de mégsem volt pénzünk. Már kiskoromban is tudtam varrni, így nagyon jó kézügyességre tettem szert, és gyorsan tudtam dolgozni varrógéppel. Egyszer nagy mennyiségű fehér vásznat találtam otthon, és azon gondolkoztam, mit is csináljak ezzel a temérdek fehér vászonnal? Addig néztem, míg egyszer csak megjelent előttem egy fehér lap. Felszabdaltam, és „lapokat” csináltam belőlük. Ez adta az ötletet, hogy utána rávarrjak géppel. Ezeket a grafikákat soha nem rajzoltam elő. Természetesen meggondoltam, hogy mit szeretnék majd készíteni, de aztán már hagytam, hadd szaladjon a gép.
– Milyen életfilozófia áll e hosszú pályafutás mögött?
– A pillanatnyi körülmények összességének hatása szabja meg az életszemléletemet. Életem során mindig jól döntöttem, nem volt soha semmi olyan, amit megbántam volna – egyszerűen beleéltem magam az éppen aktuális gondolatkörbe, és aztán magától kialakult, hogy mi lesz a számomra helyes döntés. A filozófia leginkább az emberrel, az élet értelmével foglalkozik. Mindig nagyon jó és ösztönös megérzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan kell helyesen csinálni, miként kell helyesen élni. Meghatározó volt a gyerekkorom, mert akkoriban rengeteget tapasztaltam, ezeket megérleltem magamban, és azután ezekhez mindvégig ragaszkodtam. Mivel nem akartam egész életemben szégyenkezni, elhatároztam, hogy a jó utat fogom választani. Ehhez szigorúan ragaszkodtam az elemiben, a gimnáziumban és később a főiskolán is. Amit gyerekkoromban jónak találtam, azt később is mindig jónak találtam, azon soha nem változtattam. Így van ez a mai napig. Ha ezt lehet életfilozófiának nevezni, akkor ez az én életfilozófiám.
– Frank János azt mondta egyszer, hogy Önnek nincs – és nem is volt soha – kifejezetten egyfajta stílusa. Egyetért ezzel?
– Valóban nincs egyfajta stílusom. Elsősorban az anyagi lehetőségeim, másodsorban a köztéri szobraim megbízásai szabták meg alkotói munkásságomat, ezekhez kellett alkalmazkodnom. Amikor volt lehetőségem önálló kiállításra, akkor viszont valóban azt csináltam, ami addig megérlelődött bennem, csak a körülmények addig nem tették lehetővé a megvalósításukat. Pontosan ezért igazán csak a kisplasztikáimat tartom a saját művészetemnek, mivel a köztéri szobraim megrendelésre készültek, és mindig beleszóltak, hogy milyenek legyenek. Már a pályám kezdetén eldöntöttem, hogy a kisplasztikáimat nem fogom eladni. Akadt, amiről készült több öntvény, de az eredeti mindig megmaradt nekem – és ennek köszönhetően gyakorlatilag az egész munkásságom is.
– Melyik volt a legtermékenyebb, legkiemelkedőbb korszaka, mikor érezte magát a legjobban szakmai szempontból?
– Minden korszakomat szerettem, nem tudok különbséget tenni közöttük. Mindig vonzott a rajz, az anyag, a fa. Zágrábban is már minden érdekelt, soha nem helyeztem egy technikát sem előtérbe. Kőnyomatot is tanultam készíteni, pedig nem volt kötelező. Nem tudtam, és nem is gondolkoztam azon, miként fogom mindezt később kamatoztatni, nem álmodoztam arról, hogy majd milyen nagy szobrászművész válik belőlem. Egyszerűen csak tanulni akartam.
– A szobrai nagy részében foglalkozik a család témakörével. Mennyire meghatározó ez az Ön számára?
– Őszintén szólva engem nem is érdekelt más. Mindig is kizárólag figurális kompozíció jutott eszembe, se egy fa vagy ló, mindig aktok, emberek. Három lányom volt az első modellem, őket figyeltem, az arányokat, a karaktereket, a mozgásokat. Szilvássy Annamária lányom, aki színésznő lett, már ötévesen balettozni kezdett, tanulmányoztam a mozdulatait. Gyöngyi lányom pedig zongorázott. Ott sürögtek-forogtak körülöttem, én pedig figyeltem őket. Később természetesen szükségem volt egy saját műteremre, mert igazán elmélyülten dolgozni csak egyedül lehet.
– A szobrai nagy része harmóniát sugároz, Ön megtalálta a harmóniát az életben?
– Igen, abszolút harmóniában vagyok önmagammal, mert mindig mindent elfogadtam a sorstól, amit adott, és elfogadom ma is. Az ember ugyanis nem tudja elkerülni a sorsát – nem tudjuk, hogy sorsunk van-e, vagy mi alakítunk mindent, mi az a rajtunk kívüli valami, amit nem lehet leírni, megmagyarázni, matematikailag kiszámolni… A látható és a láthatatlan világ fogalma folyamatosan változik; amit ezer éve láthatatlannak tartottak, az ma látható, mert megnézed egy látcsővel, és felbontod. Az éremnek is mindig két oldala van: fej és írás. Vagy másképpen szólva: minden dolognak két értelmezése van, egy pozitív és egy negatív. (Ez mindenre igaz, a villamosságra ugyanúgy, mint a vegyészetre, a fizikára.) Amit én állítok, annak a másik oldala is igaz valahol. Nincs abszolút igazság, nincs abszolút rossz, mind a kettő mindig együtt létezik. Az ember emberi mivoltát az határozza meg, hogy elismeri, elhiszi: az emberi életnek van olyan ismeretlen területe, amelyet az ember fizikai valóságában soha nem fog tudni megismerni. Hasonlóan a végtelen fogalmához, amit én nem tudok felfogni, mert véges lény vagyok, de attól az még létezik, egészen biztosan van. Az utóbbi időben Aquinói Szent Tamás logikai okfejtéseit kezdtem el olvasni. Megnyugtat – még akkor is, ha nem teljesen értem –, mert tudom, hogy egy lángész van a társaságomban, és ez nagyon boldoggá tesz.
– Mi kell ahhoz, hogy még 95 évesen is alkotó lehessen valaki?
– Így kell megszületni, mint amilyen én vagyok, csak ezt tudom mondani.
– Az imént úgy fogalmazott, hogy élete során mindig jól döntött. Ez azt jelenti, hogy ha újra kezdhetné, ismét a művészi pályát választaná?
– Igen, azt hiszem. A művészet csodája abban áll, hogy általa az ember saját világot teremthet meg, amely tényleg csak az övé, és egyedül önmaga hozta létre. A művészet révén életem során csináltam valamit, ami lehetséges, hogy ötezer év múlva is az marad, ami most.
Dohnál Szonja művészettörténész
Fotó: Oszkó Zsuzsa
