Az előadáson megtudhattuk, régen a közösségek életét normák, azaz követendő magatartásformák szabályozták. Akik ezeknek ellenszegültek, azt a közösség szankcionálta. Dr. Gelencsér József kiemelte, vannak jogi viselkedésszabályok, amiket az állami szervek hoznak, és vannak társadalmi normák. Ez a kétféle rendszer néha ellentmondott egymásnak. A balkáni államokban például tiltott volt, de a nép körében sokáig élt a vérbosszú intézménye. Persze a jogszabályok és a társadalmi szabályok volt, hogy erősítették egymást, például a vendég tisztelete és az emberölés tilalma az emberek között segítette a rend fenntartását. A jogász elmondta, a nép körében régen a normaszegő magatartás büntetésének szerves része volt a megszégyenítés, a többi ember elrettentése.
Az egyik elterjedt szankció a haj levágása volt. Ezt a büntetési formát már Szent István, Szent László, és Szent Károly korában is megtalálhatjuk. Az előadó elmondta, a megesett lányoknak például a pap nyírta le a haját a szószéken a többi ember előtt. Ennek a büntetésnek a súlyosabb változata az volt, mikor csak egy darabon borotválták le a bűnös fejét, és azt a foltot bekenték egy maró anyaggal, hogy lassabban nőjön vissza a haj, még tovább maradjon meg szégyenben. A 20. században a franciák azoknak a nőknek a fejét nyírták kopaszra, akik a második világháború alatt kapcsolatban voltak a megszálló németekkel.
Kevésbé maradandó módja volt a büntetésnek a szégyenkő. Erre a kisebb bűnök elkövetőit ültették le, akiknek aztán tűrniük kellett az arra járó emberek szitkait. Ezek a kövek általában a legsűrűbben járt területen, azaz a templom előtt voltak elhelyezve, és a mise kezdése előtt rá kellett a bűnösnek telepedni.
Szintén nem maradandó, de sokkal szagosabb módja a megszégyenítésnek a „pacalvetés”. Ilyenkor a kihágó nyakába egy hatalmas nyers pacalt raktak, és így kellett a templom előtt álldogálnia. Ennek a büntetési módnak a továbbfejlesztett változata a „kipacalozás”, amikor is marhapacalt terítettek a bűnösre és seprűvel kihajtották a faluból. A megszégyenítés sokáig élő, a csendőrség által is használt módja a kényszerű séta és a kikiáltás volt. Ilyenkor a tettest végigvezették a falun, ahol kikiáltották (vagy kikiáltatták vele) a bűnt, amit elkövetett.
A jogász beszélt a szemkiszúrásról is. Ezt a büntetési módot régóta alkalmazták, azonban 1492-ben már tiltott volt. A népi gyakorlat azonban ezzel nem sokat törődött. Főleg háborús körülmények között fordult elő. A középkorban a számszeríj az egyik leghalálosabb fegyver volt. Akik ezt használták, azt általában kézlevágással és szemkiszúrással büntette az ellenség, a 20. században pedig a fogságba esett lángszórósok jutottak erre a sorsra.
Elhangzott, a nép körében, aki tűzkárt okozott, azt általában tűzzel büntették. A 18. század végén például egy többszörös gyújtogatót a falu lakói kivitték a határba, ahol máglyán elégették. Gyakran aki véletlenül okozott tüzet sem menekülhetett a büntetés elől. Volt olyan történet, hogy egy lány szándékán kívül felgyújtotta a pajtát, a falubeliek pedig bezárták oda, hogy bennégjen. Egy esetben pedig a nagymamának kellett a gyufával játszó és véletlenül tüzet okozó unokáját elrejtenie néhány napig, amíg az emberek megnyugodtak.
A jogász elmondta, egy kegyetlen világ volt, amiről az előadáson beszélt. Azonban ezért nem szabad megvetnünk őseinket, hiszen ők ezzel az eszközzel a közösségek fenntartását és a túlélést próbálták biztosítani, zárta az előadását dr. Gelencsér József.
