Három gyermek nevelése mellett végzi a karnagyi, tanári teendőket, mindezt élvezettel, vidáman, örömmel. Szerinte a zenei nevelés már születés után el kell hogy kezdődjön, így fog kialakulni a gyermekekben az lelkület, amely könnyebbé teszi a mindennapos terhek viselését életük további részében.
Mi volt az első kapcsolata a zenével?
Mint minden az én nézeteim szerint jól működő családban az édesanyától kapja az ember az első zenei impulzusokat. Az én édesanyám egy daloló anyuka volt, és nálunk, amikor még nem volt rádió és televízió a gyermekkorunkban, akkor állandó mondókázás, verselés és dalolás folyt a családban. Bár a szüleim nem főfoglalkozású zenészek, de zongoráztak, hegedültek, és természetes volt számukra, hogy bennünket ének-zenei általános iskolába írattak. A fő „fertőzést” ott kaptuk meg, mindegyik testvérem zenész lett. A nyíregyházi iskolában az ének teremre ki is van írva, hogy „Fertőző osztály”.
Gyermekkorunkban természetes volt a körjáték, és mindenféle dalolás. Nekem tizenhét unokatestvérem van, és a nagyszüleink udvarán nyaranta azokat a körjátékokat, amelyeket ma már legfeljebb csak egy jó fajta óvodában tanítanak meg, gyakran játszottuk. Később elkezdtem balettezni, és a balett órákon olyan klasszikus zeneműveket ismerhettem meg, melyek ma már slágerdallamként köszönnek vissza.
Hogyan került Veszprémbe, a vegyeskarhoz?
A nyíregyházi „fertőzés” után én Debrecenbe kerültem zeneművészeti szakközépiskolába, zongora főtárgyra, tanultam zeneszerzést is, és az énekkari munkával is elég jól megismerkedtem, bár már Nyíregyházán is énekkarba jártam. A zongora érettségi után a zeneakadémiára végül karvezetés szakra kerültem be, akkor úgy hívták, hogy középiskolai énektanár és karvezetés tanszak, amely nagyon népes tanszak volt, a ma működő kollégák nyolcvan százaléka ilyen szakra járt. A legeslegnagyobbaktól tanultunk, mi még találkoztunk Kodály Zoltán növendékeivel, Vikár Laci bácsival, a népzenegyűjtővel, Kistétényi Melindával, Hegyi Erzsébet tanárnővel, valamint Szabó Dénessel, aki az egyetlen Kossuth-díjas általános iskolai énektanár és kórusvezető. Karvezetésből Párkai tanár úr, és a Veszprémből Pestre költöző Zámbó István tanár úr volt nekem a tanárom.
Amikor lediplomáztam 1986-ban, utána nagy kérdés volt, hogy merre induljak el. Saját családom véleménye szerint Nyíregyházán annyi kiváló kolléga volt, hogy nem volt ott igazán olyan hely, ahol az én lendületemnek és elképzeléseimnek tere lett volna. Először Budapesten voltam két évig egy gimnáziumban, ami nagyon nehéz terep volt, Budapest talán leggyengébb gimnáziuma volt akkor, viszont nagyon felvérteződtem mindenféle diákcsínyekre, hiányosságokra és nehézségekre. Utána elmentem két évre egy zeneiskolába tanítani, és eközben egy budapesti templomi énekkarban egy Veszprémből elszármazott énekes, aki mellettem énekelt, szó szerint beadatta velem a pályázatot Veszprém Város Vegyeskara karnagyi posztjára. Ez 1988 végén volt, és itt akkor érett meg a vegyeskarnak a helyzete úgy, hogy egy amatőr együttes pályázatot hirdessen. Előtte ez nem volt általános, csak a rendszerváltástól vált azzá. Hárman jöttünk el 1989 januárjában a próbavezénylésre a VMK-nak, az akkori Dimitrovnak a próbatermébe. Ott volt a hetvenfős énekkar és a zsűri, amely elismert professzorokból állt. Másnap választott az énekkar és a szakmai zsűri külön, hogy kit javasolnak, ez január 21-én, Ágnes napon volt, és akkor én egyik napról a másikra karnagya lettem ennek az énekkarnak. Ismertem őket, tudtam, hogy egy fantasztikus együttes, és én itt álltam huszonhat évesen ennek az énekkarnak a vezetőjeként. Így lett, hogy fél év próbaidő után hosszú távon, huszonnégy éve tevékenykedem itt, amit akkor még senki nem sejtett, hogy ilyen hosszú táv lesz.
Milyen feladatai vannak egy kórusvezetőnek?
A kórusvezető egy olyan muzsikus, akinek a hangszerét kell először megépítenie. Egyik zenész se olyan, hogy ennyit kell dolgozni azon, hogy egyáltalán megszólaljon a hangszere, mint a kórusvezető. A kórus összeszalad, valamilyen állapotban megérkeznek az egyes emberek, őket először munkaképes állapotba kell pszichésen és fizikailag hozni, utána pedig az adottságokból valami ideális hangzást elő kell állítani. Ekkor még csak megvan a hangszer, és utána jön az, hogy amit a zeneszerző elképzelt, én pedig megszerettem, és szeretném megtanítani, azt megtanítsam. Amikor minden megvolt, megvan a hangszer, meg van tanítva, akkor jön az, hogy elkezdjük előadni a zenét. Ha én leülök a zongorához, akkor a hangszer megvan, tudom, hogy mit kell játszani, és már úgy játszom, ahogy szeretném. Az énekkarnál az, hogy úgy játsszam, ahogy szeretném, több időt vesz igénybe. Egy gyakorlott énekkarnál, például a vegyeskarnál nagyjából egy hónapot, de egy kezdő énekkarnál fél évet is. Az is nagyon sok idő, amíg bennem megszületik, hogy milyen legyen az a zene, azt nekem először meg kell tanulni, ki kell gyakorolni, többször el kell képzelni, zongorázom, meghallgatom esetleg más előadásban. Nagyon fontos feladat az, hogy milyen programot, milyen műsort talál ki az ember, a fellépések sikerének hetven-nyolcvan százaléka ezen múlik. Ez függ a helyszíntől, a befogadó közönségtől és az alkalomtól is. Nem mindegy, hogy templomban, gyerekeknek, öregeknek, ünnepeken, szertartáson, hangversenyen, kórustalálkozón, nyáron, ősszel, vagy karácsonykor van az előadás. Egy-egy program összeállítása sokszor hetek, hónapok munkája.
Mikor már koncertképes az énekkar, akkor nagyon sok mindent meg kell tervezni az előadásokra, hogy kerül oda az énekkar, hogy fog kinézni, mit fog csinálni a színpadon, mi kell még körítésképpen, tehát az egésznek a színpadra állítását, vagyis dramaturgnak kell lenni. Valamennyire rendezőnek kell lenni, de leginkább szervezőnek. Itt a vegyeskar csodálatosan működik, mert ez egy egyesület, amelynek van vezetősége, akik tőlem függetlenül a közösségi életet rendszerezik. Megvan a pénzügyi terv, megvan a közösségi életnek a terve, a buliké, a kirándulásoké, és minden egyéb programé. Ezeket mindig összeegyeztetjük, soha nem lépünk egymás nélkül, mindig megkérdezzük egymástól, hogy meg lehet-e valósítani a felvetett ötleteket. A szervezőknek nagyon jó társasága van itt a vegyeskarban, a titkár, a gazdasági vezető, a szólamvezetők, a kottatáros, a hangszerek felelősei és még nagyon sok mindenki szerepet vállal a munkában.
Zeneiskola, család, kórus - hogyan lehet ezt összeegyeztetni?
A mai gyerekeknek is, ahogy felnőnek, lassan kialakul az elképzelésük, hogy mi fontos nekik az életben, és én egy olyan családból jöttem, ahol a család nagyon fontos. A zenészeknél a zeneakadémia elvégzése után elérkezik egy válaszút, amikor el kell dönteniük, hogy az egész életüket az imádott zenének szentelik, vagy úgy döntenek, mint én, hogy „az én gyerekeimet csak én szülhetem meg, és én nevelhetem föl”. Több kolléga van, aki a zenét választja, ez az ő életük, én viszont a párommal együtt nem tudtam volna elképzelni azt, hogy a családi életet elhagyjuk a zene kedvéért. Három gyermekünk született az elmúlt huszonnégy évben, most már nagyobbak ők is. Úgy lehet összeegyeztetni, hogy minden egyes órát meg kell tervezni nemcsak az enyémeket, hanem a családét is. Amikor nagyobbak lettek, és visszatértem a zeneiskolába, akkor még a tanításét is, mert itt meg sok más fiatal életéért vagyok felelős, akiknek én ronthatom el a zenével való kapcsolatát, vagy én alapozhatom meg, és ezt ugyanolyan fontosnak találom, mint amennyire az én tanáraim a gyerekkoromban találták. Ami igazából nehéz, hogy az ember tudjon mindig vidám maradni, tudjon energiát sugározni akkor, amikor a katedrán tanít, vagy a kóruspódiumon vezényel, és csak akkor zuhanjon össze, amikor ezeknek már mindnek vége van.
zerencsére ez jól van kitalálva, hogy mindig egy kicsivel nehezebb a lépcsőfok az évek során, aztán ahogy már idősödünk, egyre kevesebb lesz a teher. Nekem nagyon sok családtagom és barátom van, akik ha baj van, azonnal jeleznek, hogy igazítani kell valahol egy kicsit, de eddig még szerencsére semmi nem borult föl, se a család, se az énekkar.
Amikor én idekerültem ezelőtt huszonnégy évvel, akkor ez a kórus már egy hatalmas fejlődésen túl volt, és elkezdett idősödni. Harminchárom éves volt már akkor az énekkar, és alapító tagok is voltak bőven, sőt még most is, az ötvenhat éves énekkarban is vannak. Azt kellett megoldani, és az a folyamatos feladat azóta is, hogy ne öregedjen el az énekkar annyira, hogy hallgathatatlan legyen. Egy csak hatvanasokból álló énekkaron már hallatszódik, hogy nem olyan a hang, nem olyan gyors a tanulási képesség, nagyon sok minden már nem úgy működik. Úgy kellett mindig tenni a dolgunkat, hogy vágyjanak közénk a fiatalabbak is, így most már az én korosztályomból is elég sokan vannak a tagok között.
Amikor szükségessé vált a fiatalítás, akkor határoztuk el a kórus vezetőségével, hogy elindítjuk ezt a mostani, háromgenerációs nevelést. Akkor én éppen visszajöttem a zeneiskolába, rám bízták a gyerekkórust, akik később nagyobbak lettek, belőlük lett a vokál, és aki megszereti ezt, valamilyen formában biztosan megmarad a zene mellett. Biztos vagyok benne, hogy a gyereküknek ők is tovább fogják adni, és ez az egyik legfontosabb, hogy dúdoljanak, énekeljenek, játsszanak, muzsikáljanak velük. Most tíz év telt el, nyáron ünnepeltük a vokál jubileumát, reménykedem benne, hogy tíz év múlva is lesz vegyeskar, amikor az öregektől már muszáj lesz elbúcsúzni sajnos.
Milyen tervei vannak a jövőben a Hangvilla hangversenyterem megnyitása után?
A Hangvillát hét éve várjuk, úgyhogy azóta nagyon sok terv született. A legfontosabb az, hogy ez a háromgenerációs kóruscsalád egy állandó otthonba beköltözhet, nem kell majd másokhoz alkalmazkodni. Lesz egy nagyon modern próbaterem kiszolgáló helyiségekkel, és mellette lent a nagyteremben egy olyan hangversenyterem, ahová leszaladhatunk, és elénekelhetjük, amiket tudunk. Ez a professzionális együtteseknek adatik meg, és reményeim szerint a Hangvillában lesznek majd oratórium előadások és egyéb kórushangversenyek, be lehet vinni a gyerekeknek a hangversenyeit, vendégművészeket lehet hívni, és az állandó, nagyon magas szintű hétköznapi munka mellett lehet egy minőségi kulisszát adni a profi zenei életnek.
Halmay Gábor
