Az est nyitó előadásában, a Veszprémi Táncműhely Porcelánjában talán egyszer régen még megvolt, a darab történetidejére azonban már rég elveszett. Duettek egy házasságból – jelöli az alcím a témát, s igaz is, valóban duett ez, két ember, egy középkorú házaspár két tagjának (Ladányi Andrea, Krámer György) tánca, de közel sem egységben. Ez a házasság már rég csak látszat, papír, időnkénti próbálkozások csődje.
Férj és feleség között már első megjelenésük idején ott a távolság, s ez később sem oldódik fel, hiába érintkeznek, táncolnak egymástól két centire. Két külön világban mozognak, amiből időnként kikukucskálnak a másikra, néha úgy tűnik, egymásra találnak, olyankor crescendóban csap föl a zene is, aztán ismét távolodnak, még egyszer újra közelednek, de aszimmetrikus táncuk végig árulkodó.
Ladányi Andrea méltóságteljes tartással mozog, bár megkínzottságát, kiégettségét még a csábítás pillanataiban sem rejtegeti. Ő a racionálisabb elem, aki sokkalta inkább tisztában van ennek a kapcsolatnak a kudarcával, Krámer György figurája többször kezdeményez, morfondíroz, olykor épp emiatt fullad csődbe az egymásra találási kísérlet. Nem értik egymást, nincs mi összetartsa őket, belefáradtak a csatározásba is. Meglehetősen pesszimista kép a házasságról, de azt pontosan viszi színre, s emiatt jó előadás a Porcelán, noha a vetítést kissé feleslegesnek tartom, a nélkül is elvinné a hátán a két táncos a produkciót.
Férfi és nő kapcsolata a témája A csend szigeteinek is, a Duna Táncműhely darabjának, bár egészen más megközelítésben. Férfi majd nő szólójával kezd az előadás, mindketten egy-egy hangszer hangjára jelennek meg. Először a férfi (Juhász Zsolt), a nagy sötétség közepette egy kis fénykörben mozog, kortárs elemeket kever néptánccal, útkeresésének rövid történetét meséli el, miközben Szalay Tamás nagybőgőn kíséri – vagy éppen utasítja, kérdéses. Juhász Zsolt olykor a zenével együtt táncol, máskor ellenpontozza azt, összességében mindkettő a férfi magányos, küszködő önkeresésévé, belső energiák gyülemlésévé és kiadásává válik, amelynek végső konklúziója: ez vagyok én.
Cselló hangjára jelenik meg a nő is (Bonifárt Katalin); a férfival szemben sokkal nyugodtabb, játékosabb a tánca, levegőt ölelő karjai társkeresésre utalnak, noha neki is vannak vívódásai.
A harmadik tételben férfi és nő egymásra találását látjuk, sokkal kiegyensúlyozottabb már a zene is, amelyhez most a hegedű is csatlakozik (Bakai Márton). Bukkanók persze itt is vannak – a nő többször dacol, akadályozzák egymást, még meg kell szokni az új helyzetet – de kétségtelen az összetartozásuk. Olykor eltávolodnak egymástól, tökéletesen sosem érintkeznek, mégis ott feszül köztük egy láthatatlan szál, ami összefonja, egységbe rendezi őket, amíg a disszonáns zene közbe nem szól, megingatva ezt a harmóniát. De csak a történet szintjén, a darab egyszerű, nem túlbonyolított, szépen kivitelezett világával nagyon is kellemes élményt nyújt.
A legmélyebb benyomást talán mégis az est utolsó produkciója, Ladányi Andrea és Bánki Ákos performance-e tette. Békéről és harmóniáról beszélni itt a téma, a háború miatt eleve felesleges, egy percig sincs róla szó az előadásban, és ezúttal nem is kell, hogy legyen. A produkció erősségét épp a jó értelemben vett nyersessége adja, az egyszerre elvont és jól olvasható kódrendszere, szókimondása.
Bánki Ákos néhány színnel és ecsetvonással megrajzolja a helyzetet, atmoszférát teremt, amihez tökéletesen illik Ladányi Andrea tánca: eleven, dühös, megfeszített és kiszolgáltatott, olykor nem is önmaga uralja. Kettős szerepet tölt be, végrehajtó és elszenvedő is, beszennyező és beszennyezett, katona és háborús áldozat. Nem mellékes a zene sem, hiszen nem csak háttérfunkciót lát el, de ugyanúgy alapanyagát adja az előadásnak, nélkülözhetetlen elem. A PIN-programban minden részlet a helyén van, még a legapróbbak is, például Ladányi elhajlásai az őt festékkel fröcskölő Bánki elől – még ha tudattalanul is történnek – hozzáadnak a produkcióhoz, tudatot ébresztenek.
S ez egyébként a lényege az összes előadásnak: kisebb vagy nagyobb tételben egy-egy kortárs problémára világítanak rá, ahol nem is baj, ha nincs meg a harmónia, hiszen épp ez adja meg az értelmüket.
