Mielőtt a konkrét előadásra térnénk, fontos tudni, hogy Pablo Picasso a művészvilág talán egyik legszélsőségesebb, bohém figurája. Csapongását, hedonista vágyainak nyugtatása és a halálvágy között, átjárta a mély filozofikusság. Próbálta megérteni, sőt inkább megmagyarázni a háború borzalmait, de inkább visszamenekült az ecset és festék takarásába. Gondolatait több formában próbálta papírra vetni. Írt verseket, prózarészleteket, és egyetlen teljes színpadi művet. Ez a Telibe viszonzott vágyakozás, avagy A farkon csípett vágy. 1935-ben két éven át nem festett, ekkor született ez a mű is, egy poros, zsúfolt hotelszobában, ahol sosem tartott rendet. Környezete épp olyan zilált volt, mint egész élete. Ezt a hotelszobát adja vissza a Dubniczay palota Moholy-Nagy terme, ahová a tárlatvezetés után maga Picasso kalauzolja a nézőt. De ne rohanjunk ennyire előre. Hiszen legalább ennyire fontos az az út, ami a hotelszobáig vezet. Vándorfi László a Picasso Veszprémben címet adta a műnek, mely mellesleg legalább annyira saját szerzeménye, mint amennyire Picassoé. Némiképp aktualizálja a történetet, hiszen a dilemma ma sem jobb, mint volt a 20. század derekán. Haldoklik a művészet, s az igazi művész vagy eladja magát, vagy száraz kenyérét kuncsorog. A játékszín béli produkció épp annyira a mai művészek, sőt a Pannon Várszínház és a rendező direktor személyes harcát is bemutatja, a művészetet farzsebbe kényszerítő társadalommal szemben. Számos olyan elem kerül a produkcióba, mely áthelyezi a mai korba. Poénok, reklámszövegek, asszociációk, versek, Apollainere, Lorca és Goethe, dalok, operarészletek, Puccini és Offenbach. Egy kicsit eleinte féltem, illeni fognak-e egymáshoz, valóban összegyúrható-e egy e fajta összművészetiség. Várndorfinak sikerült. Megint sikerült.
A bejáratnál maga Pablo Picasso invitálja be a közönséget a kiállításra, és vállalja, ő maga lesz a tárlatvezetőnk. Azért biztos, ami biztos, egy feles pálinkát még lehúzatnak a nagyérdeművel, mondván szükségünk lesz rá. Volt is… Kiss Erky Dávid, egy szakállas, nem túl jólöltözött, kezében fejszét szorongató figuraként áll elénk, hogy meséljen a művészet nyomoráról. Aki ezen a ponton túl szeretne jutni, vagyis bebocsátást kíván, két dolog közül választhat: Pénzt, vagy életet… Persze ki ezt, ki azt választotta, de senkinek sem kellett fejével a hóna alatt végigsétálnia a kiállítótermeken. Maga a tárlatvezetés több mint izgalmas. Soha nem tudhatja az ember, a következő teremben mivel találja szembe magát. A szobrok, festmények, plasztikok megelevenednek, énekelnek, táncolnak vagy épp vécén ülve verset írnak. Elsőre lehet, hogy megdöbbentő Kovács Ági toalettes jelenete – nem véletlen, hogy oda kizárólag 18 éven felüliek léphetnek be – de tökéletesen illik a póz Picassora, aki jómaga is, hol asztal sarkán, hol a térdén, s olykor talán épp a toalett nyugalmában vetette papírra sorait.
Villámgyorsan, forgórendszerben mozognak a színészek. Mire a következő terembe érsz, ugyan az a színész már teljesen más pózban, és jelmezben egy újabb alkotásba merevedik.
Picasso játszik, olykor keserves, olykor megereszt egy jó poént. Átkarolja az egyik hölgy nézőt, majd egy másik férfi szakállát simogatja. Profánul vonja be közönségét a játékba, akik akaratlanul is annak részévé válnak. Egyed Brigitta épphogy térdig érő bőszárú nadrágjában, piros-fehér csíkos pólójában és persze az elengedhetetlen kellékkel, a picassoi fekete svájci sapkában elragadó. Kétség kívül a szerepet szinte neki írták, s azt hiszem nem is esik nehezére a bohém művész bőrébe bújni, a spontaneitásnak pedig Brigi nagy mestere. Láthatjuk rajta mennyire élvezi a művészi szabadságot, kommunikálhat, kapcsolatot teremthet és nem köti a leírt szöveg.
Miután a mester már meg is vendégelte közönségét, beléphetünk a szentélybe, a szálloda szobába, ahol művét írja épp. Elkesereg még egy nagy monológot a művészek kiszolgáltatott helyzetéről, egy kicsit sajnáltatja magát, kunyerál pár rágót és csokit, majd kezdődhet a játék, amit Picasso maga narrál végig, olykor hegedűvel kísérve szavait. Egyed Brigitta azt hiszem nem kis meglepetést okozott azzal, ahogy megszólaltatta a hangszert.
Picasso egyetlen színpadi művének szereplői jelennek meg a közönség által körbeült színen. Csak néhol van átfedés, viszont bekerültek új figurák is. Nagylábujj (Zayzon Csaba) a költő. Egy kicsit Gillesre emlékeztet Karel Capek Végzetes szerelem játékában, a látnokra, aki a fényes Holddal beszélget. Bármit is láthatunk az elkövetkező egy órában, már az első néhány perc biztosan előre vetíti az örök törvényt. Valakinek mindig meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet. Ez a valaki, pedig a költő, a poéta. Persze van választása, 30 ezüstpénzért akár hazudhat is. Zayzon vergődése, vonaglása maga a gyönyör, ahogy egyre mélyebbre húz saját kínjaiban, s te már csak attól is verítékezel, hogy tudod, nem fogod tudni megmenteni. Hihetetlen milyen gyors váltásokra képes ez a fiú, értem ezt technikára és lelkiállapot változásra is. Az egyik pillanatban még remegve, görcsben a földön fekszik, majd öblös, tiszta hangját kieresztve úgy énekel, hogy beleremegnek a Dubniczay palota falai.
Az utolsó egy óra tehát a tárlatvezetés után színház a színházban. Elgondolkoztató hányszor fordul elő a valóságban is, hogy nem fogadjuk el a ránk osztott szerepet. Tudják olyan ez, mint amikor a púpos és a sánta elcserélnék egymással nyűgjüket, mert mindegyik azt hiszi, persze neki sokkal rosszabb a helyzete, mint másnak. Persze kiderül, hogy nem így van. Nyomaraink is sajátjaink. Így van ez itt is. Mire magához tér a tébolyba hullott társaság, már mindenki önbizalma az egekben szárnyal. Egymást átölelve táncol kövér és sovány szorongás, szinte megerőszakolja a költőt a két Függöny, miközben a Csend lengi körül a termet, Bütyök megtalálja helyét a nagylábujjon. Egyszóval mindenki kibékül önmagával. A kamara jelleg teremti meg igazán a lehetőséget arra, hogy a színészek minden rezdülését, arcuk minden mozdulatát követhessük, és erre szükség is van. A fájdalmasan hamisan csak nyekergő hegedű hangjára transzba eső alakok vagy 10 percen át élik haláltusájukat. Az önmagunkkal való szembesülés, az elfogadás, megtagadás, és kiűzetés, végül a halál és felszabadulás olyan kellékekben is felismerhető, melyektől igazán várdorfis lesz a rendezés. Ilyenek a tükör, a hegedű, a kereszt, mely vagy valóban egy fakereszt vagy élő testek alkotják, majd maga a deszka koporsó. Egyes pontokon úgy érzi az ember a szinte pattanásig feszült hangulat tovább már nem fokozható. Talán mindannyiunk szemében összegyűltek már a könnyek, ahogy Fekete Boglárka Marlene Dietrich elhíresült dalát énekli – Hol vannak a katonák… Kifeszítve fekszik, mellén kard, feje fölött a kereszt… Kiss Dávid pedig mindig a leglehetetlenebb pillanatban jön be rózsaszín úszónadrágjában, békalábakon, hogy vizet keressen. Mindkét lány, Stefnacsik Annamária (Tortácska) és Fekete Boglárka (Függöny) tehetsége vitathatatlan. Ellentétes figurák. Míg Annamari a szolid, finom, törékeny visszafogott báj, hangja pedig fényesen csillogó szoprán, addig Bogi a megtestesült szenvedély, minden mozdulatából szexualitás sugárzik – amit Várdorfi persze ki is használ a rendezés során – vele könnyű erotikus töltetet csempészni egy-egy jelenetbe. Alkatához és megjelenéséhez viszont egy komoly, sokat megélt nő arcával társul. Hangja egyébként talán még hasonlít is Marlene Dietrich érces hangjához, csak Bogi tesz rá még három lapáttal.
A halál nehezen megfogható, ez esetben is, akkor is, ha a nézőnek volt alkalma felkészülni rá.
A naturalisztikus elemek kellő pillanatban teremtik meg, majd oldják fel a feszültséget. Végül az egész kis társulat minden tagja saját kis névtábláját szorongatja. „Ezek mi vagyunk, őszintén játszottunk. Amit láttál kedves néző, az maga a valóság!”
Nem tudom, hogy fogadja majd a közönség a Telibe viszonzott vágyakozást. Kétség kívül nehéz darab, nem tömegáru. Bátorság kellett a megrendezéséhez. Szombat este biztosan siker volt. Nekem pedig kimondottan örömömre szolgál, hogy a fiatal csapatnak egy olyan arcát láthattam, amit eddig nem. És most már tudom, ott van bennük a legmélyebb, legigényesebb, önmagért való művészetre való igény és hozzá tehetség is. Már csak az a kérdés, megérti e, akinek meg kell értenie Picasso veszprémi üzenetét. Akikről pedig név szerint még nem szóltam ez alkalommal Kovács Ágitól, Szelle Dávidon át Varga Andrisig. Nincs is mit mondani. Tökéletesen játszottak, és imádták csinálni. Arcot váltottak, pózt váltottak olykor percről percre, és prózában, akár énekben, akár táncban tudásuk legjavát mutatták fel a 70 fős kis kamara közönségnek.
Izgalmas játék és derék munka volt.
