– Miről szól az Ellenben kiállítás, a címet tekintve mi "ellen" szeretett volna menni? Mit szeretni sugallni a fotókkal?
Nehéz beszélni arról, hogy miről szól a kiállításom, hiszen azért fotózok, hogy képekben mondjam el, ami bennem van, képekkel fejezem ki magam. Az Ellenben cím első "rétege" szimplán annyi, hogy valamennyi kép ellenfényben készült. Alapszabály, hogy fénnyel szemben nem fotózunk, de lételemem szembe menni a szabályokkal, előírásokkal. Az ellenfényben készült fotókon csak sziluetteket látunk. Nem a részlet a lényeg, hanem a hangulat, amit a körvonalak is kifejeznek. A fotóimon két történet jelenik meg. Az egyik történet a fehér keretezésű képsorozaton látható, a másik a fekete keretezésű képeken. A pontos értelmezést nem szeretném felfedni, mindenki gondolja bele, amit szeretne.
– Meséljen a fotók történetéről, mikor, hol készültek, mi vagy ki inspirálta őket?
A fotók az elmúlt 3-4 évben készültek, többségük külföldön. Egy fotó legtöbbször évekkel később nyer értelmet, visszatekintve a múltra értjük meg, hogy miért éppen azt fotóztuk, amit. Évekkel később látjuk át, hogy például miért éppen befelé repült a madár a képbe, vagy miért éppen kifelé. Ezek a fotók sem tudatosan készültek, nem az "Ellenben" című kiállítás anyagát gyűjtöttem, amikor exponáltam őket. Sok év fotója most állt össze egy történetté, egy valós történetté. Magam is akkor értettem meg, ismertem fel folyamatokat, amikor már a falon lógott a sorozat.
– Fekete-fehér képekről van szó, és általában is fekete-fehér képekkel dolgozik. Miért szereti ezt a technikát?
Hangulatokat szeretek visszaadni a fotókkal, és szerintem sokkal kifejezőbben lehet ezt megtenni a fekete-fehér technikával. Ilyenkor a színek nem terelik el a figyelmet, a kép mélyére áshatunk, tényleg arra figyelhetünk, hogy mi történik a képen, könnyebb elmerengeni a lényegen. Nagyon szeretem az analóg technikát is, szeretem magam hívni a filmeket, illetve nagyítani a fotókat, és ezt fekete-fehérben tehetem meg otthon. A digitális képeknél is arra törekszem, hogy a számítógépes feldolgozás során csak olyan eszközöket alkalmazzak, amiket a filmnél is elővehetek. Nem szeretek trükközni, hiteles szeretnék maradni. Hiteles, a hagyományos fotográfiához, ami számomra az igazi értéket képviseli.
– Szembetűnő a képeken, hogy nem tudjuk pontosan kivenni az emberi alakok arcvonásait, többnyire sötét árnyalakokat látunk. Ezzel mit szeretne kifejezni?
A két történet lényege a részletek ismerete nélkül talán könnyebben kivehető. A hangsúly nem az arcokon van, nem kell ismernünk a szereplőket. Elég látni, hogy gyerekekről, szülőkről van szó, gyerekek és szülők különböző kombinációiról.
– A fotók egy része városi közegben játszódik, másik fele pedig kifejezetten természetközeliben. Környezettudatos építészmérnökként önnek milyen a viszonya a várossal és a természettel?
Budapestről költöztem Veszprémbe hat évvel ezelőtt. Fantasztikus élmény a Balaton, a Bakony közelsége. Gyalog vagy biciklivel gyorsan elérhető a természet. A reggeli futás az erdőben, a kirándulás, biciklizés a hegyekben nagyon fontos része az életemnek, ezek nagyon sok energiát adnak. Ugyanakkor építészként inspirálódni az épített környezetben tudok, tehát szükségem van mindkét közegre.
– Mit jelent önnek egy-egy kiállítása?
Ez a negyedik önálló kiállításom, és épp most fogalmaztam meg magamban, hogy egy-egy kiállítás egy korszak lezárását, pontosabban valami újnak a kezdetét jelenti. A kiállítás mondanivalója pedig eddig mindig korrelált a következő korszakommal. Most különösen erős ez az érzés, bár még nem tudom, mi lesz az újdonság.
Ha felkeltette az érdeklődését Kazinczy Gyöngyvér kiállítása, december 15-ig megtekintheti azt a Fricskában.