Ha podcastokban, TV-műsorokban, vagy akár hétköznapi beszélgetéseken szóba kerül a magyarok étkezési szokása, általában úgy érzem magam, mint régen osztályfőnöki órákon, amikor a tanár az egész osztályt en bloc leszidta valamiért, noha én magam éppen semmi rosszat nem csináltam. Viszont mivel minden óra így kezdődött, kezdtem magam én is hibásnak, bűnösnek érezni.
A magyarok étkezési szokása érzékeny téma, a szóban forgó beszélgetés előtt is sejtettem, hogy kialakul bennem a kollektív bűntudat, mire a végéhez ér az este; így is lett. Ez persze nem negatív megélés, sokkal inkább figyelmeztető, vészjósló, vagy mondhatnám kisebb jelzőlámpának, amit nem árt olykor magunkra kapcsolni. Még mindig jobb, mint amikor a társadalmunkról kommunikálva semmit nem veszünk magunkra, mondván, a társadalom szócska olyan tág, mindig másokról szól… Valakik sokat esznek, valakik el vannak hízva, valakik rendkívül össze-vissza esznek. Mi ugye nem…
De vajon milyen pszichológiai háttere, evolúciós gyökere van az étkezésnek? Hogyan fonódik össze az étel és az élet?
A kérdező, Hajas Bálint elsőként a gasztropszichológia fogalmának tisztázását kérte a vendég szakértőktől. Forgács Attila a megértéshez a nyolcvanas évekbe vezette a közönséget, amikor először feltették a kérdést, vajon miért állítják sokan, hogy bizonyos problémák megoldására majd minden esetben az evés a kulcs? Fáradt vagy? Biztos az éhség. Leesett a vércukrod? Biztos az éhség. A pszichológia is feltette a kérdést: miért eszünk akkor is, ha nem vagyunk éhesek? Miért iszunk akkor is, ha nem vagyunk szomjasak? Miért fogyasztunk akkor is, amikor élettanilag nem lenne indokolt? Forgács folytatta: kegyelmi állapot, amikor az ember nem éhezik, noha valójában, amikor túlesszük magunkat, nem a testünk, hanem a lelkünk eszik igazából.
Dudás Katalin egy konkrét, személyes példát idézett fel egy nem túl vidám korszakából, amikor csoki formájában majszolta el depresszióját. Rájött, hogy kompenzál az evéssel, mígnem elindult az étkezés terápiás megközelítés útján: ne azzal foglalkozzunk, hogy mit rontottak el a szüleink gyerekkorunkban, hanem változtassunk étkezési szokásainkon, legyünk tudatosabbak!
Ekkor Hajas Bálint feltette a kérdést, vajon mióta vannak az emberben berögződések az étkezés kapcsán? Mindig is voltak, a forrás tehát a kezdetekben gyökerezik, egészen az őskorban. Szóba került a vadászat, melynek egyre nagyobb sikere több húsfogyasztást jelentett, ami pedig több fehérje-bevitelt eredményezett.
Az étkezésnek régen túlélés értéke volt, ezt a mai napig magunkban hordozzuk. A fogyasztói társadalom sajátja, hogy korlátlan mennyiségben kerül elénk a cukor, ez megint egyfajta túlzó rendezettlenséget hoz. Forgács szerint az evolúciós fordulatok, az emberré válás folyamata meghatározza, hogy ma milyen a viszonyunk az étkezéssel. Egykor számottevő kérdés volt, hogy mit lehet megenni, s hogy azt miként szerezték meg.
Szóba került, hogy mikor vált az étkezés élvezeti forrássá, ezt egy egészen konkrét eseményhez kötötte Forgács Attila. Kiderült, az ötvenes években még nem voltak túlsúlyosak a magyarok, később, a hűtőszekrény megjelenésével kezdődött minden. Az ártatlannak tűnő kis szekrény viszont nem csak éhségkor, de éjjel is, nappal is rendelkezésre állt, miért is ne nyitottuk volna ki, és nyitjuk a mai napig. Azóta az élre ettük magunkat, ahogy a szakértő fogalmazott, mára pedig az EU-ban nincsen nálunk túlsúlyosabb nép. Elhangzott: a magyar addig eszik, ameddig van mit, hiába nem éhes. Erre jött a „poén”: Nem vagyunk mi állatok, hogy akkor együnk, amikor éhesek vagyunk. Ma minden harmadik magyar el van hízva, népünk 64 százaléka pedig túlsúlyos.
És ha már azt gondolnánk, hogy mi vagyunk a kivételek, akiknek nem ingünk, ezért nem vesszük magunkra, mert a salátát is salátával esszük, akkor gondolkozzunk el a következőn: Dudás Katalin kifejtette, a gasztropszichológia számára legszebb sajátossága, hogy személyre szabott, ezért véleménye szerint egészséges étrend, mint olyan egyszerűen nem létezik, hiszen ami bizonyos helyzetben egészséges, az más helyzetben nem az. Mindezért rendkívül megtévesztő minden általános nézet a táplálkozás kapcsán.
Ugyanakkor étkezési szokásunk, kedvenc ételeink sokat mondanak az emberről, állítja Katalin, majd hozzátette a mondást: Mondd el, mit szeretsz, és megmondom, ki vagy! Noha akadnak olyan evolúciós „trendek”, amelyek a mai napig meghatározóak: szeretjük a sósat, az édeset, de kevésbé a savanyút valamint a keserűt. Ugyanakkor, ha valami nem feltétlen finom, de tisztában vagyunk annak jótékony hatásával, akkor képesek vagyunk megszeretni az adott ízt.
Szó esett a manapság is nagyon sokak által kedvelt étrendről, a vegetáriánus, vagyis húsmentes étkezésről. Katalin elmondta, hogy bár Attila szerint a húsfogyasztással összességében fejlődésnek indult az ember, mégis, a kultúra bölcsőjében, Indiában húsmentesen étkeznek az emberek.
És ha most a szívünkhöz kapnánk örülve annak, hogy a húsmentes étkezésünk megsüvegelendő, akkor ismét el kell szomorítsak mindenkit, mert a szakértők szerint ezt csak divatból tartjuk.
Persze itt is lehet a miénk a tisztelet, amiért kivételek vagyunk, de ez csak akkor érvényes, ha valóban tudatos megfontolások állnak döntéseink hátterében. Ha tehát egészségesen szeretnénk étkezni, szakértő segítségét kell kérni, aki személyre szabottan meghatározza azt, hogy mi jó a szervezetünknek. Ez volt számomra a beszélgetés egyik tanulsága.
Az esten azt is tudatosíthattuk magunkban, hogy attól még, mert gyerekként édesanyánk az ételt, ezzel pedig a szeretet táplálta belénk, még nem kell folyton enni. Szóval, ha nem vagyunk éhesek, ne együnk. Ha éhesek vagyunk, tartsunk gyors önvizsgálatot: a testünk vagy a lelkünk éhes? Vajon tényleg üres a gyomrunk, vagy egy fáradt, hosszú nap után úgy érezzük, jutalmat érdemlünk? A válasz az önismeretben lakozik, és persze a kezünkben, amivel vagy kinyitjuk a hűtőajtót, vagy nem...
Fotók: Pesthy Márton
