Gopcsa Katalin „Évtizedek művészettörténészként vidéken” címmel tartott – akárcsak a Múzeumi Szabadegyetem eddigi előadói – személyes hangvételű előadást. Leszögezte, fontosnak tartja, hogy ne csak a nagy művészekről essék szó, és ne csak őket ismerjék az emberek, hiszen a kevésbé híres alkotók között is bőven akad említésre méltó. 1972-ben végeztem az ELTE BTK művészettörténet-francia-magyar szakán, ahol egy elég elitista képzésnek lehettünk a részei, aztán kilépve az egyetem kapuján már rájöttem, hogy a művészettörténet nemcsak Michelangeloból és a legnagyobb nevekből áll, hanem rajtuk kívül még rengeteg tehetséges művész munkálkodik – árulta el Gopcsa Katalin.
Gopcsa Katalin (Fotók: Oszkó Zsuzsa)
Már gimnazistaként is rendszeresen bejárt a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumba, majd 1986-tól újra itt helyezkedett el. Saját bevallása szerint itt tanulta meg igazán a szakma minden csínját-bínját. Ez az épület volt A Múzeum, nagyon fontos volt, hogy mi történik itt. Éri István igazgatása alatt igazi familiáris légkört alakult ki, Kralovánszky Alán összefogta a múzeumi gárdát és megmutatta, mennyire fontos a csapat összetartó ereje. Itt tanultam meg még a gimnáziumi évek alatt, a Balatoni Almanach munkám kapcsán, hogy egy kiállítást nem elég kitalálni, tudni kell, mit tartunk jó képnek, hol lehet elhelyezni, összességében nagyon nagy felkészültséget kíván meg ez a munka – fogalmazott.
Egy Egry József kiállítás során tapasztalta meg azt is, mennyivel nagyszerűbb élmény, amikor élőben láthatunk egy gyűjteményt, nem csak reprodukcióban. Azóta is ebben a szellemben dolgozik, és erre próbál ösztönözni mindenkit: szemben az általános „mindent a szemnek, semmit a kéznek” nézettel előadása alatt a közönség kezébe vehetett és közelebbről is megvizsgálhatott néhány múzeumi tárgyat. Gopcsa Katalin szerint ugyanis a művészettörténész feladata, hogy elősegítse a mű és a közönség közötti kapcsolatot – ebben ő bizonyosan ötösre vizsgázott.
Számos más kiállítás is kötődik a nevéhez, az egyik legjelentősebb a Szekeres Károly keramikus munkáiból készült tárlat – részben ez és a herendiekkel kialakított jó kapcsolat járult hozzá ahhoz, hogy a későbbiekben több műtárggyal is gyarapodott a múzeum anyaga. Emellett szervezett kiállítást többek között Lovason Nicolas Schöfferről, Tihanyban Korniss Péter fotóművész képeiből és Schéner Mihály munkáiból, több ízben Csikász Imrével is foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik az 1990-es Ajkai üvegszimpozion megszervezése, évtizedekig gondozta a badacsonyi Egry József Emlékmúzeum kiállításait.
Több könyvet írt, szerkesztett, például Diénes Attiláról, Szilágyi Lackóról, Családi fényképalbumok című cikke korai szenvedélyére utal – eredendően fotózni szeretett volna. Szoros kapcsolatot alakított ki a veszprémi művészekkel, többször szervezett kiállítást a Veszprémi Művész Céhnek, munkájukat kötetben összegezte. A Veszprém Televízióban Kép a képben címmel művészeti magazint szerkesztett 1992 és 2001 között, az Arckép a képben, a Képes Krónika és a Városkép a képben szekciókban portrékat, képeket, megyei építészeti remekeket láthatott a néző.
Ma már nyugdíjas, de a művészettörténet iránti szerelme csillapíthatatlan. Az utóbbi években különböző játékokkal kezdett el foglalkozni: többek között veszprémi köztéri szobrokat, épületrészleteket, a magyar művészettörténet alakjait ábrázoló memóriakártyák, makettek, kirakók segítségével, sok-sok élvezettel tanítja meg a gyerekeknek a más körülmények között talán túlságosan „tankönyvszagúnak” gondolt művészet történetét.
