Sophia Loren szerint az örök szépség titka egyszerű: „csupán szeretni kell az életet, meg a spagettit”. Nos, mi szeretjük mindkettőt…
A spagetti ugyebár az a hosszú, vékony tésztaféle, neve az olasz spaghetto szó többes számából származik, amely a „spago” kicsinyítőképzős alakja. Jelentése: „vékony húr”. A „spagetti” szó nyelvileg „kicsi húrnak” is fordítható. Alfajai a spagettini (vékony spagettit) és a spagettoni (vastag spagetti). No, csapjunk a húrok közé!
(Ne fogjon senki könnyelműen az ilyen húrok pengetésinek, ha türelmetlen. Vannak ugyan olyan receptúrák is, amelyeken 10 perc alatt túl lehet esni, de mi most sem ezekkel foglalkozunk. Jöjjön egy 4 órás receptke…)
Először is – mit sem törődve a reggeli merevedésünkkel – igyunk egy pohárka rumot, hogy felébredjünk. Lehetőleg Captain Morgan-t. Vagy Bacardi 151-et. Ha a gyomrunk berzenkedne, igyuk kávéban. Ez kell a tisztánlátás végett…
Másodszor – mossuk el a kedvenc óriás-serpenyőnket, amiben előző este mangalicaszalonnán karamellizált vöröshagymán sütöttünk tükörtojást a beteg gyomrunknak.
Ne törődjünk a sok használt forralt boros bögrével, amivel tele van a konyha a tegnapi buli után, ezeket nagyvonalúan hagyjuk szeretett szerelmünk, menyasszonyunk, házisárkányunk és szexrabszolgánk gondos kezeire…
Hámozzunk és kockázzunk fel két jóféle vereshagymát. Hidegen sajtolt olivát löttyintsünk a serpenyőbe, és pároljuk meg. Ha már üvegesedik, vegyünk elő egy üveg száraz fehérbort – mondjuk villányi Hárslevelűt –, kóstoljuk meg, és ha jó, öntsünk egy decit a hagymára.
Hagyjuk elpárologni. Ezalatt nyugodt lélekkel megihatunk egy pohár bort. Vagy kettőt.
Fél kiló darált húsra van szükségünk. Természetesen a legjobb a borjú lenne, de mi most – így adóbevallások után – megelégszünk a marha-sertés keverékkel is.
Nagyon fontos, hogy a darált húst alaposan szétmorzsolva keverjük a hagymához, így nem lesz darabos.
Amíg fehéredik a hús, kiugrunk a kertbe, ahol még most is – február!!! – tudunk szedni egy kis friss szurokfüvet (oregánó, origanum vulgare) meg két zsályalevelet.
Ezeket összekaszaboljuk pár gerezd fokhagymával, és 3 deci borral a húshoz engedjük.
Lassú tűzön hagyjuk békén. Inkább iszogassunk…
Itt megállhatunk egy pár gondolatnyit. A kedvenc szúgóm borjúhúsból készül, és vajon párolódik, nincs benne vöröshagyma, csak kakukkfű, bazsalikom, fokhagyma, sok hámozott és magozott paradicsom, 3 zellerszár (halványító típusú), és sok bor, amivel 4 órán keresztül locsolgatod, miközben a húst szétfőzöd atomjaira. De ma nem ilyet csinálunk, hanem tejszíneset, mert a bordám ehhez vett hozzávalót. Sebaj.
Megbontjuk a második üveg bort, mert az első már nem jó. Hiszen üres. Aztán felfedezzük, hogy sajnos a tésztafőző fazékban készült tegnap a forralt bor. Ilyenkor szabad, sőt illik káromkodni. Mosogatni meg egyenesen muszáj…
Löttyintünk a húsra is egy kis bort, a poharunkba is.
Időnk, mint pelyva… Megkóstoljuk és konstatáljuk, hogy a zsálya-szurokfű-fokhagyma hármas zseniális, mint mi magunk. Ezután kimegyünk az udvarra, a friss levegőre, mert az öndicséret büdös…
Két óra főddögélés után már nem pótoljuk a levét borral, hagyjuk elpárologni, és hozzáadjuk a főzőtejszínt, úgy három-négy decit… És összerottyantjuk 30 deka reszelt sajttal.
Megkóstoljuk, és fűszerezzük ízlés szerint egy kis fehérborssal, vagy amihez úri gusztusunk támad.
Közben – majd elfelejtettem – felrakjuk a tésztavizet. Csak egy kis sót szórunk bele, nem követünk el semmi olajos böszmeséget! Tésztát mindig olaszt használunk, de nem Barillát, és egyéb drága kirakat-spagettit, hanem valami nónémet. Az ugyanolyan finom lesz, csak olcsóbb… Kizárólag fogkeményre főzzük, szűrés után megforgatjuk 5 deka vajban, és beleeresztjük a szúgónkba.
Itt összerottyantjuk – hiszen itt puhul meg a tésztánk, és felszívja a szúgót. Tálalunk, bőségesen megszórjuk reszelt parmezánnal, esetleg füstölt sajttal, hátradőlünk, és bezsebeljük a dicséreteket…
És fehérbort iszunk mellé. Sokat.