Vitaindítónk első részében olyasvalaki segít, akinek nem mindegy, milyen lesz országunk sportjövője: Bánki Erik, az Országgyűlés fideszes képviselője, a sport- és turisztikai bizottság elnöke drámai helyzetelemzést vázolt fel.
Alapkérdés: mennyit áldoz az állam 2009-ben a magyar sportra? Nos, az új esztendőben alig több, mint húszmilliárd forint illeti az „iparágat”, s ebbe az összegbe az olimpiai sportágak támogatásától az utánpótlásvonal megerősítéséig mindent beleszámolhatunk. Persze egy olyan országban, ahol a napi megélhetési gondok mellett az emberekben még ötletként sem vetődik fel, hogy sportolni jó, sőt sportolni kell; ahol a mozgásszegény életmód miatti betegségekkel kapcsolatos halálozási arányszám drámai értéket mutat, ott ez a sportra fordítandó bizonyos húszmilliárd forint is rengetegnek tűnhet. Pedig nevetségesen kevés, mondhatni aprópénz…
Nem teljesítették az öt kívánságot
Az Országgyűlés sport- és turisztikai bizottságának elnöke, Bánki Erik szerint manapság legalább negyvenmilliárd forintos támogatásról kellene beszélni, s ez az összeg sem (lenne) észveszejtően nagy, ám ha figyelembe vesszük, hogy 2002-ben az országban még 28 milliárd jutott a költségvetésből a sportfejlesztésre, akkor a mai egyenleg (a tulajdonképpen megfelezett összeg) rendkívül aggasztó kórképet mutat, s a beteg lázlapján a következő felirat áll: alultáplált.
Hogy a magyar sport meggyógyítható-e (függetlenül a gyászos pekingi szerepléstől, s attól, hogy a három aranyérem így is elegendő lehetőséget nyújt arra, hogy a valós gondokat elfedő politikai PR-munka, a jutalomosztás hatásos legyen…), nagy kérdés, hiszen a gyógyszer nem más, mint a pénz. Persze a gyógyításhoz kellene még hozzáértés, jó szándék s nem utolsósorban az, hogy a sport közös, az aktuálpolitikai érdekektől független ügy legyen. Ezen feltételek viszont nem valósulnak meg, és ez előrevetíti a 2009-es valóságot.
Az Országgyűlés öt pártjának képviselői tavaly kivételes egyetértésben tárgyaltak a Fidesz által öt pontban összefoglalt „Sport 2007” című programról. Hinnénk, bármi is legyen az az öt pont, egyik mögött sem lehetnek olyan gyenge érvek, hogy ne fogadják el. Persze más a hit és más a valóság… A sport a mai Magyarországon nem olyan lobbitényező, hogy komolyan vegyék, úgyhogy mondani sem kell, a „Sport 2007” az Országgyűlés előtt elbukott…
S ha elbukott, érdemes feleleveníteni, mi váltotta ki az ellenkezést az országirányítókban, mit tartalmazott az ötpontos program.
1. Valósuljon meg a mindennapos testnevelés
2. Változzon meg az adótámogatás rendszere
3. Épüljön meg az új Puskás Ferenc Stadion
4. A költségvetés egy százalékát fordítsa a mindenkori kormányzat sportcélokra
5. Szükséges a sportinfrastruktúra általános fejlesztése
Szándékosan nem erősorrend szerint soroltuk fel az öt kívánságot, amelyek közül a második és a negyedik az igazán kardinális. A mindennapos testnevelés megvalósítása ugyanis már régi igény – jelzésértékű, hogy a jelenkorban is csak szlogen, pedig annál olcsóbb prevenciót még nem találtak ki, mint hogy az iskolákban megteremtsék a mozgás lehetőségét. S merthogy nincs engedély a mindennapos testnevelésre, ezért nem is véletlen, hogy Magyarországon a megszorítások között a kórházi ágyszámcsökkentés súlyos problémát jelent, hiszen a mozgáshiány miatt kialakuló betegségek terén minden összevetésben érmes helyen állunk a világranglistán. Évi százmilliárd forint megy el olyan betegségek gyógyítására, amelyek mozgásgazdag életmóddal megelőzhetőek lennének. Summa summarum: a megszorítás, a sporttól való mindennemű elvonás nem spórolás, hanem pazarlás…
Az új Puskás-stadion… Régi téma ez is. Egy nemzeti stadion megépítése, sőt megléte jobb helyeken nem megvalósíthatatlan igény, hanem ténykérdés. Felesleges ragozni, hogy ez ügyben mi, magyarok miképpen is állunk: az Aranycsapat legendájáról elnevezett aréna felső karéja a mai napig életveszélyes, s az alsó szintekre bezsúfolható harmincezer szurkoló jelenti a telt házat. Elszomorító... S ha már itt tartunk: a magyar sport infrastrukturális fejlesztésének igénye is aktuális, s ez ügyben az elmúlt hat esztendő statisztikáját figyelembe véve szintúgy szomorú a kép, mert az elmúlt hetvenkét hónap alatt mindössze tizenkét tornaterem és nyolc uszoda épült (a kontraszt kedvéért: Spanyolországban csak Madridban hetven multifunkcionális csarnok van önkormányzati kezelésben; Budapesten két, vállalkozási formában működtetett centrumról beszélhetünk…). Magyarországon ilyen létesítményhelyzet mellett az embereknek csupán kilenc százaléka sportol, ami pedig ennél is elborzasztóbb, hogy a gyerekek, az ifjabb nemzedék hetven-nyolcvan százaléka csupán a kötelező (de ugyebár nem mindennapos!) testnevelésórákon mozog.
Csupán három évig tart ki a lendület
A jóslatok szerint a negatív folyamatok miatt jó, ha három évig viszi még a tehetetlenségi erő a magyar sportot, azaz kirakatversenyzőink ilyen háttérrel már a londoni olimpiáig is bajosan jutnak el úgy, hogy útjukat az eddig megszokott hétköznapi sikerek kövezik ki.
„Az érdemi megoldás az lenne, ha a parlament által elfogadott Sport XXI. Nemzeti Sportstratégia végrehajtásának időtartama alatt a költségvetés sportcélokra fordítható forrásainak összege elérné az egy százalékot – egészíti ki a fentieket a feszítő problémák kapcsán Bánki Erik. – A jövő évi költségvetésből, amelynek összege kilencezermilliárd forint, a most meglévő húszmilliárd forinttal szemben száznegyvenmilliárd kellene a magyar sportra. A jövőképet roppant borúsnak látom, az utóbbi években alkalmazott módi nem a sport és nem is az egészséges nemzet érdekeit képviseli.”
„A szerencsejáték-bevételekből nem jut a versenysport támogatásra, márpedig ez fontos tényező, ha fejlődésről, fejlesztésről beszélünk, hiszen a mindenkori kormánytól független s nem is csekély összegről lenne szó! Az önkormányzatok az elmúlt időszak sanyarú helyzetében is költségvetésük egy-két százalékát a sport támogatására fordították; 2009-ben a hivataloktól százötvenmilliárd forintot von el a kormány, ami a helyi sporttámogatások csökkentéséhez vezet. A leértékelődést mutatja, hogy a sportminisztérium megszüntetése után a sportügyek irányítását kvázi egyszemélyes marketingmunkává fokozták le; ezen a területen a legfontosabb szempont az, hogy a hivatali vezető a sikeres sportolókon keresztül ismertséget szerezzen…”
„Ezzel szemben a parlamenti sportbizottság még így is felmutathat eredményeket, mert miközben az Oktatási Minisztérium a mindennapos testnevelésre vonatkozó javaslatot lesöpörte, az ellenzéki politikai erők összefogásának köszönhetően az ötmilliárd forintos sportnormatíva-támogatás megvalósult, így éves szinten településenként ötszáz forint per fő hozzájárulás illet meg minden magyar állampolgárt. Ez például a húszezer lakosú Mohács esetében évi tízmillió forintot jelent, amely összeg már alkalmas a diáksportrendszer újjáélesztésére. Pozitívum, hogy a Szabó Tamás vezette NUPI jól végzi a dolgát, az intézet egymilliárd forintos költségvetése harminc százalékkal nőtt, így a rendelkezésre álló egymilliárd-háromszázmillió forintból folytathatók a sikeres projektek, mint például a Héraklész-program, amely összegyűjtheti a magyar sport számára a talentumokat. Most azonban messze vagyunk attól, amit Magyarországon a sportnak jelentenie, képviselnie, megvalósítania illenék.”
Befektetési és adózási kedvezmények kellenek
A gazdasági válság vizionálta időszak egyik legfeszítőbb gondját az jelenti, hogy a hivatásos sportolók javadalmazásának módja enyhén szólva is kaotikus. Marketingpénzek, arculatátviteli szerződés alapján kifizetett vagy kínkeservvel összekalapozott támogatási összegek, zsebbe csúsztatott forintok adják ki a versenyzői honoráriumokat. A profi sportból élők jövedelmének legális kifizetésére lehetséges módszert kínálna az egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulás, az ekhós adózási forma bevezetése – erre, úgy tűnik, remény sincs...
A sportot féltők már többször is jelezték, hogy a befektetési kedvezmények megteremtése hatalmas segítség lenne – ahogy Bánki Erik is említi –, s hasonlóan az úgynevezett filmtörvényben alkalmazott módszerekhez, a szórakoztatóipar ezen ága is megmenthető lenne.
A bürokraták emelte falak azonban túl magasak, s a magyar sport már nem olyan erős, hogy átverekedje magát rajtuk. Amit ma látunk, az csupán árnyéka régi önmagának – s ha így sorvad tovább, akkor elenyészik…
Sosem látott mélypont
Ami a „boldog békeidőkben” elképzelhetetlen lett volna, most bekövetkezett: három és fél hónappal (!) a pekingi olimpia záróünnepségét követően újabb magyar dobogóst ünnepelhetünk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság – egyelőre első fokon – doppingvétség miatt megfosztott érmétől két kalapácsvetőt, Vagyim Gyevjatovszkijt és Ivan Tyihont. A fehéroroszok megbüntetése azt jelenti, hogy az ezüstérem Pars Krisztián ölébe hullott, a magyar csapat pedig a huszadik helyre kapaszkodott fel az összesített éremtáblázaton.
Hurrá! – kiálthatnánk, elvégre minden sikert meg kell becsülni. És persze Pars Krisztián karrierjében is fontos fejezet, hogy olimpiai érmesnek mondhatja magát. Ám ha őszintén elemezzük a helyzetet, kénytelenek vagyunk bevallani: e plusz ezüstérem mit sem változtat a magyar csapat szereplésén, a hazai versenysport megítélésén.
„Sosem látott mélyponton van a magyar sport!” – foglalja össze kritikáját az élsport közállapotáról Váczi János sportközgazdász. Pedig a sport szerepe mifelénk még mindig elsősorban az elitsportolók és az olimpikonok eredménycentrikus nevelése, miközben a szabadidősport megtűrt ágazat. Ám a több évtizedes rablógazdálkodás árát meg kellett fizetni, s Pekingben kipukkadt a lufi. A vergődő magyar versenysport utolsó mentsvára összeomlott. Tulajdonképpen az a csoda, hogy az olimpiai csőd csupán 2008-ban, s nem négy esztendővel korábban következett be.
A válságmenedzselést nem lehet megúszni
Pedig az állam az olimpia előtti hónapokban jelentős anyagi eszközöket mozgósított, hogy életben lehessen tartani az évtizedek óta táplált (sok szempontból teljességgel hamis) illúziót, hogy Magyarország sportnagyhatalom.
„Négy évig elfelejtette a kormány a sportot, aztán az utolsó percben minden energiát az olimpiai számok versenyképességének megőrzésére összpontosított, amit egy aránytalan, rosszul súlyozott sportköltségvetésből támogatott” – fejtegeti a sportközgazdász.
Ám a pénz nem minden: ahol az alapoknál baj van (a magyar lakosság alig kilenc százaléka végez rendszeres testmozgást), ott a felépítmény óhatatlanul ingatag. Az aránytalanságok egyik apró példája Váczi János szerint az olimpiai járadék. Kényes a téma, hiszen ki merné állítani, hogy a nemzet büszkeségei nem érdemlik meg a gondoskodást. Csak hát olimpiai járadékra a 2009-es büdzsében – amely összesen 260 millió forintot szán a szabadidősportra – csaknem másfél milliárd forintot jelöltek meg, ami az Önkormányzati Minisztérium által sportra szánt 15.2 milliárd forint mellett jelentős tétel. Ilyen arányú, hosszú távú állami támogatást olyan országok engedhetnének meg maguknak, ahol a sportkasszában a magyarországi pénz minimum tíz-, de lehet hogy ötvenszerese áll rendelkezésre.
„Annak ellenére, hogy ez a támogatás nincs összhangban a sportköltségvetés nagyságával, nincs olyan sportpolitikus Magyarországon, aki hozzá merne nyúlni e kiváltsághoz, hiszen az óriási felháborodást váltana ki – mondja Váczi János. – Az állam e járadékkal valójában azt a pénzt teszi az olimpiákon helytállók zsebébe, amelyet ők aktív sportoló korukban a sportpiacon nem tudtak megkeresni. A lépés humánus, és azon sportolók szemszögéből érthető, akiknek a sportágában nemzetközi szinten sincs pénz, viszont szögesen ellentmond a modern versenysport piaci logikájának.”
Ez mellékszál, nagyobb baj, hogy nagyon gyorsan elült a pekingi kudarc miatt kerekedő vihar. A sportkormányzat érthetetlenül hallgat, s noha a MOB ösztökélésére lezajlottak sportági vizsgálódások, az eredmények az ingerküszöböt sem érték el. Nagy a csönd a tekintetben, miként lehetne az immár letagadhatatlan válságból kikapaszkodni, noha hasonló lejtmenet esetén a vállalati szférában megúszhatatlan az azonnali válságmenedzselés. Az „Ej, ráérünk arra még!” típusú hozzáállás életveszélyes, mert sok-sok évbe, rosszabb esetben évtizedbe kerülhet, mire a sportágak legtöbbjében a megkezdett munka eredménye, érdemei megmutatkoznak.
„Márpedig a 2009-es költségvetés nem arról tanúskodik, hogy a kormány tanult a pekingi leckéből, ellentétben például az angolokkal, akik okulva atlantai kudarcukból, 1996-ban életre hívták az Egyesült Királyság sportjának fejlesztésére a UK Sport nevű átfogó sportfejlesztési programot – magyarázza Váczi János. – Régiókra osztva az országot szakmai műhelyeket hoztak létre, amelyeket normatív és pályázati forrásokból származó pénzekkel támogatnak. A financiális alapot a szerencsejáték-bevételek jelentik. Ehhez képest amit a Szerencsejáték Zrt. mifelénk sportszponzoráció fedőnéven produkál, az komolytalan…”
A létesítményhelyzet egyszerűen tragikus
A szerencsejáték-bevételekből nagyságrendekkel többet kellene a sportnak kapnia, és emellett többletforrásokat jelenthetne a magyar sportnak például a GDP egy százalékának sportra fordítása vagy a korábbi filmtörvény mintájára befektetésösztönző csomagok kidolgozása. Kulcskérdés a létesítményhelyzet javítása is. Abban legalább egyetért a magyar sporttársadalom, s ez az olimpiai elemzésekből visszaköszön, hogy drámai a magyarországi sportlétesítmények állapota.
Ugyanakkor egyre gyakrabban hallani olyan hangokat, hogy elég az olimpiacentrikus sportfelfogásból! Váczi János elismeri, az elmúlt évtizedek alatt különösen a kevéssé médiavonzó olimpiai sportágak veszítettek sokat értékükből, azok a XXI. század szórakoztatóipari zűrzavarában, az amerikai mintára ligarendszerben működő globális sportágak mellett legfeljebb kis szeletet jelentenek.
Ám az olimpiai diadalok nemzettudatunk részei, lemondani róluk hiba, bűn lenne. Az emberek – különösen manapság – áhítják a valós teljesítményen alapuló sikert, egy-egy váratlan futballgyőzelem vagy a hokisok szárnyalása a közelmúltban egy országot hozott lázba. Gond azonban, hogy olimpiai sikersportágaink piaci körülmények között finanszírozhatatlanok, az állam gondoskodására a továbbiakban is szükségük lesz. A sportpolitika hálátlan, de ellazsálhatatlan feladata, hogy a támogatást illetően markánsan szelektáljon közöttük. A „mindenkinek egy kicsit” megoldás szétszórja a pénzt, annyi forrás pedig sosem lesz, hogy mindenkinek bőségesen jusson.
„Hoszszú távra kell meghatározni azoknak a sportágaknak a körét, amelyeket az állam támogat. Ha csomagban értékesítenénk a marketingpiacon a kiválasztott, médiaháttérrel is megtámogatott sportágakat, nagy szponzori bevételeket lehetne szerezni” – állítja a sportközgazdász. Aki a látványsportokat, azon belül a zászlóshajónak számító profi futball jövőjét illetően még borúlátóbb.
„A magyar labdarúgást egy szűk, saját érdekeit előtérbe helyező réteg uralja, amelynek eszébe sincs reformokkal javítani a helyzeten, hiszen még ebből a szánalmas állapotban levő futballból is tud pénzt kivenni magának. A FIFA-rangsor senkit se tévesszen meg, a lényeget illetően semmit sem jelent, a hazai labdarúgás nemhogy nem fejlődik, a gödörnek még az alja sem látszik” – mondja Váczi János.
Ő lényegében reménytelennek látja a gyógyulást, főként, hogy a rejtélyes Advertum-üggyel az utolsó utáni lehetőségét játssza el a futball a talpra állásra.
Elemi igény érzékelhető az érdemi változásokra
Az Orbán-kabinet idején a sportkormányzat próbálta központi akarattal rendezni a helyzetet, de ez az elképzelés nem járt eredménnyel, s a jövőt illetően sem tűnik üdvös megoldásnak.
„Az állam a jelen helyzetben egyet tehet: kiáll a labdarúgó-utánpótlás fejlesztése mellett, amúgy távol kell tartania magát a futball zavaros ügyeitől. Az egyéb látványsportokat illetően lehet támogató partner, akár a sportvállalkozások mikrohitelekkel történő megsegítésével, akár sajátos PPP-konstrukciók megvalósításával is” – jelentette ki a Fidesz sportkabinetjében is dolgozó sportközgazdász, aki úgy látja: elemi igény érzékelhető a sporttársadalom hangsúlyos részében arra, hogy végre érdemi változások történjenek, s új fejezet nyíljon a magyar élsport történetében.
