– Miért lettél újságíró?
– Kicsi gyermekkoromtól fogva sok mesét hallgattam anyámtól, majd rengeteget olvastam, de egy ma már megmosolyogni való emlékem is van: amikor betegeskedtem, anyámék azonnal megmérték a lázamat, aminek cseppet sem örültem, s igyekeztem "lefelé" csalni. A magyarázatom kb. ekképp hangzott: a forró reggeli (vagy esti) kakaóivás után ne mérjenek lázat, mert az magasabb lesz a kakaó miatt. Bölcs okfejtés, nemde? Hozzátettem: Ha nagy leszek, ezt meg fogom írni az újságban, hadd okuljanak a szülők.(Ja: azóta sem írtam meg. Miért?). Ha a fenti magyarázat nem lenne elegendő, tessék, bővebben: közlékenységemet többnyire írásban fejeztem ki, írtam fogalmazásokat (mások rettegtek tőle), majd - évesen egy "testes" könyvet (kb. 12 oldal) Andrej és Etele címmel, aztán középiskolában már sci-fi regényt (200 oldal írógéppel!!!), én szerkesztettem a Lóczy Magazin diákújságot (Balatonfüred, Lóczy), aztán középiskolásként egy salgóbányai diákújságíró táborba kerültem, ahol végképp "megfertőztek". Első írásom a Veszprém megyei Naplóban jelent meg, onnantól fogva több ezer, főképp a Naplóban, a Balatonfüredi Naplóban, de írtam az Autó-Motornak, a Veterán Autó és Motornak, a Magyar Hírlapnak, a kezdetektől máig is a Balatoni Futárnak, s még rengeteg lapnak (Bors, Pedagógusok Lapja, Ezermester stb.) Büszke vagyok arra, hogy kipróbálhattam magam a sajtó/tömegkommunikáció minden területén.
Büszke vagyok arra is, hogy dr. Józsa Benő szabadságolása idejére engem kért meg, hogy tudósítsam az MTI-t. Ez akkor nagy elismerés volt, s ott nagyon szigorúak voltak az elvárások. Egyetlen egyszer sem dobták vissza javításra az anyagaimat! Nagy élvezet volt egy bő évtizedig rádiózni (Rádió Jam, majd annak "utódja", a Klub Rádió). Az élő műsor maga a csoda. Bőven száz százalék fölött kell lenni. Az utóbbi pár évben tévéztem is, s nagyon tetszett, és tetszik ma is. Nem vagyok izgulós típus, s nem érzem magam "mikrofonállványnak" (a tévés tudósítók többsége nem egyéb ennél. Felteszi a 2-3 kérdését a sajtóanyag kapcsán, aztán kész). Rólam elhíresült (sokszor mondták vissza), hogy szokatlan kérdésekkel bombázom az interjú- vagy riportalanyt. Ennek örülök is, mert élvezetes kizökkenteni a ritmusból valakit, különösképp egy politikust. Szép emlékeim fűznek a vehirhez, hiszen alapítója voltam, s rengeteg cikket írtam oldalaira. Ugyanakkor örömmel ragadtam fotómasinát, s örökítettem meg egy-egy érdekes pillanatot.Valamiféle közlésvágy hajtott, s ez érvényes ma is. És zord vagyok, ha "megszentségtelenítik" a sajtót. Ilyen apróság is felbosszant, ha pl. valaki összegyűri az újságot. Én például ha veszek egy lapot, soha nem az első példányt veszem el a helyéről, mert azt már mindenki agyontapogatta, gyűrte. Ennél jobban csak az bosszant, ha a sajtóban és tévében is stílustalansággal, pongyolasággal találkozom. Ez a szakma és a hivatás lejáratása. Amúgy hagyománya is van nálunk a Zatkalik családban a sajtómunkának: apám, Zatkalik László rengeteg sportcikket írt, s örömömre fiaim – Dávid és Dániel – is ott vannak a sportsajtóban. Sőt: feleségem is újságíró, ő is a vehir alapítója volt.
– Milyen eddigi elismeréseid vannak?
– A Lant és Toll Díjat addigi újságírói munkámért (2001?) a Magyar Újságírók Közösségétől, majd a Balatonfüred Város Kulturális Nagykövete címet, a város közalapítványának írt könyveimért, közben az IPOSZ is adott elismerést, most pedig az egyik legrangosabb sajtódíjat, a Petőfi Sándor Sajtószabadság Díjat Budapesten.
– Ki adományozza a díjat, és miért?
– A Magyar Újságírók Közössége, évente egyet a nemzeti ünnep alkalmából, egyfajta életmű díjként.
– Mit gondolsz a díjról?
– Mikszáth, egyik példaképem írta valahol: "A jubileum nem egyéb, mint egy próbatemetés..." Ő is báró Kemény Endre parlamenti képviselőtől kölcsönözte a kifejezést, de ma már neki tulajdonítják. Komolyabban: persze, hogy örülök, hiszen csak észrevették valakik, hogy alkottam 12 könyvet, beleütöttem az orromat előszóba, lexikonba, egyéb kiadványokba. Nagyon ritkán történt meg, hogy valami nem tetszett, vagy hibás volt (amúgy itt jegyzem meg, hogy a Tollas próbák c. kötetemben is van egy durva hiba, pontosabban egy elírás. Aki megtalálja, kap egy példányt belőle). Igen jeles társaságba kerültem (neveket leírhatod a netről, én lusta vagyok hozzá), s remélem, megosztják velem az évről évre egy hellyel szélesedő lócájukat. Ilyenkor persze mindig az jut az eszembe, hogy hányan vannak, akik megérdemelnék helyettem. Ráadásul fiatalabbak is. Amúgy egy bizottság dönt afelől, ki is kapja a díjat a beérkező javaslatok közül. Engem Kósa Csaba sokkötetes író, a MÚK elnöke terjesztett fel.
– Mit szeretnél még elérni?
– Egyrészt a kilincset, ha majd nagyon meggörnyed a hátam, másrészt szeretném befejezni a munka alatti könyveimet (csak egy példa: Horváth Zoltám olimpiai és világbajnok kardvívó élete), s aztán nekiállni egy olyan kötetnek, amelyben mindhárom műnem (líra, epika, dráma) kap egy-egy, vagy éppen több oldalt. Befejezést ne kérdezz, mert csak töredéke van készen. Ars poeticám: A nyelv az egyetlen kincs, amiből bőkezűen adakozhatunk, mégis marad gyümölcséből, hisz nem vész ki, nem fogy ki, mert van, ki újra vesse keserédes magvait.
