– Egyfajta elvárással érkeznek az emberek majd az előadásomra, sokan nem tudják elképzelni, hogy mire számíthatnak. Nincs díszlet, sem pomponos lányok, csak egy ember a színpadon. Ez felelősséggel jár. A néző azért váltott jegyet, mert szerette a könyveimet, a filmjeimet, nem engedhetem meg magamnak, hogy csalódjon, amikor személyesen találkozunk és ott ül tőlem másfél méterre.
– Mégis, mire számíthatnak a nézők?
– Ez egy kettő órás, nagyon erősen felépített előadás, amire én azt mondom: egy este, ami felemel. Az a célja, hogy az emberek rájöjjenek arra, igenis el tudják érni a kitűzött céljaikat. A magyar az egyik legboldogtalanabb nép Európában, de még világviszonylatban is. Ezen a területen olyan országokkal vagyunk egy szintem, mint Ruanda, Mozambik, vagy éppen Haiti. Nagyon sok mosollyal, örömkönnyel és nevetéssel arra próbálom ráébreszteni az embereket, hogy nem nekünk a legrosszabb a világon.
– A műsor azzal a mondattal kezdődik, hogy csak az tapsoljon az előadás végén, aki úgy érzi, erősebben távozik, mint ahogy érkezett.
– Minden előadás elején elhangzik ez az egy mondat. Mindig figyelem, mindenki tapsol. Az emberek - tévesen - azt hiszik, hogy rólam szól az este, aztán az utolsó percekben rádöbbennek, hogy valójában róluk szólt az egész. Mindenkinek vannak álmai, vágyai, célkitűzései, ehhez pedig ott vannak a kifogások, hogy miért nem tudja végrehajtani. Persze ott az apró motiváció is. Érdemes belegondolni, kit biztattunk utoljára, kit öleltünk át? Hány percet foglalkozunk a saját gyermekeinkkel és hányszor mondjuk neki egy nap, hogy nem, vagy magunknak, hogy nem lehet megcsinálni? Ezzel szemben hányszor biztatjuk magunkat, hogy igen, képesek vagyunk rá? A mindennapokat nem statisztikai számok alapján éljük, de - akik úgy ihatunk meg egy pohár vizet, hogy nem halunk bele - nem tudjuk értékelni mindazt, amink van. Mindazzal, ami biztosított számunkra, akár boldogok is lehetnénk.
– Milyen történeteken keresztül éri el ezt a hatást?
– Körbeutazzuk a Földet. Megismerhetik a világ legidiótább diktátorát, aki saját magáról nevezte el a január hónapot és az ő feje a helyi televízió emblémája, illetve az országban betiltotta a balettot, mert nem érti. Elmegyünk a világ legzártabb országába, Észak-Koreába. Járunk az Északi-sark alatt, de a Szaharában is. Megismerhetik a kezek és lábak nélkül élő csodálatos embert, Nick Vujicsics-ot. Nagy erőt adó, veszprémi érdekeltségű történetet is mesélek majd. Az utolsó tíz percben pedig elsötétül a terem, hogy mindenki meglássa a csodát. Nem két óra lesz a színpadon, hanem 24 év.
– Magukat keresik az emberek ezekben a történetekben?
– A végén mindenki ráismer, hogy akár ő is lehetne. Ebben az ígéretemben hitt például Gabi, aki eljött az előadásomra. Volt egy álma, és millió-egy kifogása, hogy neki ez miért nem jöhet össze. Nemrégiben kaptam tőle egy levelet, hogy végre teljesült: Zágrábban lefutotta a maratont. Minden estében ott az igazi csoda lehetősége.
– Néhány hónappal ezelőtt szakított a kereskedelmi médiával. Miért érezte úgy, hogy meg kell tennie ezt a lépést?
– Az elmúlt hónapokban sokan, sokféle rosszat szerettek volna hallani tőlem az egykori csatornámról, de erre nem vagyok hajlandó. Egyetlen szót tudok csak mondani: Köszönöm! 1997. október 5-én én készítettem a Napló első riportját, az utolsó adás műsorvezetőjeként pedig én búcsúztam el a nézőktől 17 évvel később. A jelenlegi helyzetet jól mutatja, hogy a Napló műsorvezetői pultja, ami a szimbóluma volt hosszú évekig, jelenleg - átfestve - Berki Krisztián előtt van. Elszorult a szívem, amikor ezt megtudtam. Soha nem szerettem a politikát, nem érdekel egyik párt sem. A műsor megszűnésével pedig nem szerettem meg őket - ezzel udvariasan megfogalmaztam mindent, amit akartam!
– A történetei nem csak a televízióból ismertek, illetve most a színpadról, hanem számos könyve is megjelent.
– Az első könyvemmel három kiadót is megkerestem, de mind elutasítottak, mondván az emberek nem olvassák el, amit már láttak a televízióban. Kálomista Gábor - az MKB-MVM Veszprém jelenlegi társelnöke - volt az egyetlen, aki bízott bennem. Első körben hatezer példányban nyomtattuk ki, majd pillanatokon belül nyolcvanezernél tartott a példányszám. Ha ő akkor nem bízik bennem, akkor lehet, hogy a további 12 könyv meg se születik.
– Az előadás azonban nem ér véget a történetekkel, a műsor után közös vacsorára is lehetőség lesz. Gyakori ez a plusz program?
– Egyáltalán nem. A két órás előadást követően, aki erre igényt tart, megkóstolhatja a kedvenc ételemet, közben minden asztalhoz leülök, beszélgetünk egy kicsit, feltehetik azokat a kérdéseket, amik az előadás folyamán megfogalmazódtak.
– Mi a kedvenc étele?
– Egy igazi balkáni étel, az almás, hagymás csirkemell szalonnával. Ennek története, hogy a testvérem egyszer véletlenül rosszul rakta össze az alapanyagokat és almát rakott bele a burgonya helyett, a végeredmény azonban szenzációs lett.
– Úgy tűnik, a történetekből továbbra sincs hiány. Hogyan látja magát 5-10 év múlva?
– Három gyermekem van, illetve jelenleg négy gyermeket nevelünk, magunkhoz vettünk egy Hajdu-Bihar megyei kislányt. Főállásban mindig édesapa voltam, szeretek a gyermekeimmel lenni, imádom a családi létet. Az elmúlt években megtanultam, soha nem lehet tudni, hogy mi a következő lépés. Elképzelhető, hogy Veszprémben odajön hozzám valaki, és elmondja élete történetét, amiből később film lesz. Az is elképzelhető, hogy elutazom egy dél-amerikai országba, ahonnan egy évekig ott raboskodó magyart hazakísérek...
