– Mivel foglalkoztál itthon?
– Egy növényvédőszereket gyártó cég üzemvezetője voltam Veszprémtől nem messze. Az olvasók jobban ismerhetnek a Méz Rádió műsorvezetőjeként, ahol az indulás első hónapjaiban dolgoztam, továbbá énekeltem Veszprém Város Vegyeskarában, a színház kórusában és rengeteg helyi rendezvényen.
– Honnan a vágy, hogy légiutas-kísérő legyél?
– 2003-ban repültem életemben először sármelléki indulással a „kék-sárga” légitársasággal, és ez szerelem volt első látásra. A mai napig imádom, amikor felbőgnek a motorok, mi beletapadunk az ülésünkbe és alig pár perc után már több mint 10 km magasságban szemlélődünk. Leírhatatlan érzés, amit csak azok tudnak, akik próbálták.
Dorn Tibor Dávid, még a mikrofon mögött
– Mégis tíz év telt el a nagy döntésig.
– 2013 tavaszán érdeklődés jelleggel jelentkeztem az egyik fapados légitársasághoz. Hamar behívtak nyílt napra és interjúra, onnan pedig felpörögtek az események. Két hónap múlva már egy új országban ébredtem reggelente, és indultam az új munkámba. Maga a kiképzés hat hétig tartott, és egy nemzetközileg elfogadott szakhatósági vizsgát kellett lerakni adott repülőgéptípusokra.
– Hogyan zajlik egy ilyen kiképzés?
– Nagyon kemény volt az a másfél hónap. Őszintén megvallva, nem tudtam mire vállalkoztam azzal, hogy visszaültem az iskolapadba. Rendszeres napi vizsgák vártak rám azzal a tudattal, hogy sikertelenség esetén vége a tanfolyamnak, de érthető ez a szigor.
Sokan elfelejtik, hogy a légiutas-kísérők a biztonságért vannak ott, és nem csak azért, hogy kávét szolgáljanak fel. Persze ez is fontos része a napi teendőinknek, de bármi is történik, mi folyamatosan készenlétben vagyunk, hogy szükség esetén 90 másodperc alatt kiürítsük a gépet, vagy ellássuk a sérülteket. Rendszeresen gyakoroljuk az újraélesztést, de a főbb egészségügyi problémákat is fel kell ismernünk, legyen az agyvérzés, szívroham, allergiás sokk, epilepszia és még sorolhatnám. Minden vészhelyzeti szituációra létezik egy parancssor, amit szükség esetén követnünk kell, nincs idő gondolkodásra, akár álmunkból felkelve is tudnunk kell ezeket. Ezt annyira komolyan veszik, hogy minden műszak előtt a kapitánytól nem csak eligazítást kapunk, hanem biztonsági kérdésekre is válaszolnunk kell. Szóval egy kicsit összetettebb a feladatunk mint a felszolgálás.
Ezt a munkakörnyezetet nem lehet megunni
– Mit szólt a környezeted a döntésedhez?
– Először meglepődtek, de támogattak. A döntés nehezebb része inkább az volt, hogy otthagyjam e kishazámat. Nem azt volt nehéz eldöntenem, hogy repüljek e, hanem maga a tény, hogy Varsótól Skóciáig akárhova küldhetnek Európában. Ez egy kicsit megrémített, azonban mire a kiképzés elkezdődött, mindenki tudta a bázisát, rá lehetett készülni lélekben.
Azért az nagyon jó, hogy fapadosról lévén szó, mi csak „short-haul” (6 óránál rövidebb) járatokat csinálunk, azaz mindenki a bázisán kezd minden nap, és ott is száll le a nap végén, így viszonylag normális élete lehet az embernek és aludhat a saját ágyában. Persze néha jó lenne valahol ott maradni pár napot és megnézni egy adott helyet, de én jobban szeretek haza menni és élni az életem, nem pedig bőröndből öltözködni és egy adott város hoteljében szemlélni a kilátást.
– Milyen nehézségekkel kellett szembenézned?
– Először nehéz volt elfogadnom, hogy egy repülőgépen él egy rangsor. Természetesen a kapitány van ennek a tetején, alatta pedig attól függ az aznapi rang, hogy az adott személy milyen régóta szolgál a levegőben. Minden ranghoz tartoznak feladatok, amit kérdés nélkül végeznie kell a részletes szabályoknak megfelelően. Ez kicsit olyan, mint a katonaság. Inkább döntéshozó típus vagyok, ezért ezt nehéz volt megszoknom, de megtanultam befogni a számat és tenni a dolgomat. Egy munkahelyváltás és költözés mindig nehézségekkel jár, ez különösen igaz, ha másik országba megy az ember.
– Végül melyik országba kerültél?
– Angliába. Éltem már itt egy évig 18 éves koromban, ez kicsit megkönnyítette az alkalmazkodást, de mindent elölről kellett kezdenem, otthon pedig felszámoltam mindent, ami hosszadalmas és bonyolult feladatnak bizonyult, de nem lehetetlennek. Annyi bizonyos, hogy amíg valaki nem beszéli legalább közép szinten egy adott ország nyelvét, ne vágjon bele a költözésbe. Rengeteg honfitársamat látom itt szenvedni, majd hazamenni, mert nem talált munkát a nyelvtudás hiánya miatt, vagy kikészítette, amit kapott.
– Mennyire tudod kiélni a repülés szeretet?
– Havi 80-90 órát töltünk aktívan a levegőben, éves szinten az összes repült óraszámunk nem lehet több mint 900 óra. Főleg Spanyolország, Lengyelország, Olaszország, Németország és Görögország főbb reptereire repülök. Örök kedvencem a Kanári-szigetek, mert ott még januárban is nagyon kellemes meleg van.
– A család hogy viseli a távollétedet?
– Amikor az ember azzal foglalkozik, amit szeret, és a szerettei veszik körül, akkor mindegy, hogy hol van, az az otthona. Amikor Magyarországon vagyunk, az az „otthonunk”, amikor Angliában, az pedig az „itthon”.
– Vannak újabb céljaid, amit szeretnél elérni?
– Egyelőre marad a repülés, semmiért nem hagynám abba, mert szeretem. Lehet, hogy később eredeti szakmámban keresnék valami állást, de ahogy telnek az évek, úgy csökken ennek a valószínűsége. Egy biztos, akármit is hoz a sors, akárhova kerüljek, mindig énekelni fogok a helyi kórusban.
