Amikor ezt a rovatot kitaláltuk, az volt a célunk, hogy személyesebbé tegyük az oldalt. Mi sem egyszerűbb ennél, jelöljünk ki egy szeletet a címlapon, és adjuk oda egy hétre valamelyik szerkesztőnek, aki aztán azzal tölti fel, amivel csak akarja. Én kultúrával fogom, habár a józan ész ennek az ellenkezőjét sugallja.
A kereskedelmi média ugyanis egy roppant egyszerű ok-okozati összefüggés mentén működik: minél nagyobb a nézettség, annál jobb alkupozícióban vagyunk a reklámfelületek értékesítésekor. Tehát olyan témákkal kell foglalkozni, ami nézettséget hoz. A kulturális cikkeink számait elnézve azonban meg kell állapítanom, hogy
a kutyát se érdekli a kultúra.
Ennek nem örülök – bár természetesen a világban még ezerféle más dolog is történik, aminek nem örülök. Ha tehetném, sokkal izmosabb kultúra rovatot tartanék fenn a vehiren, de ahogy fentebb is írtam, ezt épp az olvasók fúrják meg. A jelenség egyébként nem veszprémikum, ezt mutatja az országos kulturális lapok alacsony (és egyre csökkenő) száma az újságos standokon.
Az érdektelenségnek persze számos oka van, minden bizonnyal belejátszik az aktuális magyar kulturális élet színvonala, vagy épp a közbeszédre egyre inkább jellemző kulturálatlanság. Van viszont egy faktor, amit évről évre számszerűen is mérnek, és amiből súlyos következtetéseket vonhatunk le. Például azt, hogy sokan azért fordulnak el a kultúrától,
mert egész egyszerűen nem értik.
Ez a bizonyos objektív mutató a PISA-felmérés. Az Oktatási Hivatal honlapja így magyarázza el, hogy miről van szó: „A PISA (Programme for International Student Assessment – Program a Diákok Nemzetközi Felmérésére) vizsgálat célja annak felmérése, hogy a közoktatás kereteit hamarosan elhagyó 15 éves tanulók milyen mértékben rendelkeznek azokkal az alapvető ismeretekkel, amelyek a mindennapi életben való boldoguláshoz, a továbbtanuláshoz vagy a munkába álláshoz szükségesek.”
Az elmúlt másfél évtized PISA-eredményeibe mélyebben is beleáshatja magát, akit érdekel. A tanulság röviden összefoglalva annyi, hogy olvasott szövegértésben nem állunk valami jól (26. helyen vagyunk a 37 vizsgált országból). Ez viszont olyan problémákat is eredményez, mint például hogy fogalmunk sincs, mit írunk alá, még ha hússzor át is néztük az elénk tolt szerződést.
(A fenti ábra az olvasott szöveg értésének mérési eredményét mutatja 2012-ben. Ponttal a lányok, négyzettel a fiúk eredményét jelölik)
Ebben a családoknak, az oktatási rendszernek, a médiának, a kulturális szférának és persze az egyéneknek közös felelősségük van. A magyar közoktatás egyik handicapje, hogy száz-százhúsz éve lerakott alapokon nyugszik – miközben a világ és az ország sokat változott száz év alatt. Míg akkoriban az analfabetizmus felszámolása jelentette a fő feladatot, mára ezt a küldetést bevégeztük. Csakhogy kiderült, hogy az írás és olvasás képességének tömeges elterjedése alapvetően nem változtatja meg a kulturális fogyasztási szokásokat, van ugyanis egy másodlagos akadály, a funkcionális analfabetizmus, amit nem tudtunk leküzdeni.
Ez azt jelenti, hogy bár felismerjük a betűket, a betűk egymásutániságát képesek vagyunk szavakként értelmezni, a szavak egymásutániságába, a szövegbe azonban beletörik a bicskánk.
Ezt a problémát a finnek korán felismerték, és alapjaiban gondolták újra az oktatási rendszerüket – ez vezetett oda, hogy a Magyarországnál jóval szerényebb természeti erőforrásokkal rendelkező országból pár évtized alatt szinte minden statisztikában a világ élmenői közé tartozó állam lett.
A szövegértési nehézségekre szerencsére jól alkalmazható a kutyaharapást szőrivel elv: minél több regényt, verset olvasunk, ha színházba járunk, ha az aktuális blockbustereken túl néha megnézünk egy-egy elgondolkodtatóbb művészfilmet is, vagyis minél többféle narratívát ismerünk meg, annál jobban ismerjük a szöveg alapvető természetét, az agyunk annál könnyebben értelmezi az elénk kerülő tartalmakat.
„Az az ember, aki nem olvas könyvet, semmiben sem különbözik attól az embertől, aki nem tud olvasni.” - Mark Twain
